Melanija

Történet

Onnan, ahol Melanija állt, húsz lépés volt apja pereszopnicjai műhelyéig. A szemközti városi őrség udvaráig ugyanannyi. Nem hazafelé indult.

A műhelyben szekereket, földműves szerszámokat, lószerszámot és egyszerű fegyvereket javítottak az őrségnek. A család nem tartozott Volhínia leggazdagabb polgárai közé, de biztosan megélt, és nagyobb munkához embereket is fogadhatott. Az apának két fia volt, és semmi oka sem volt arra, hogy a lányáról másképp gondolkodjék, mint ahogy a lányokról mindenki gondolkodott.

Melanija vitte át az őrség udvarába a megjavított felszerelést, az őrök többségét név szerint ismerte, és órákig el tudta nézni, hogyan gyakorolnak. Még kamaszként kérlelni kezdte őket, hadd gyakorolhasson velük. Eleinte játszadozásnak vették. Ha azt mondták neki, hogy a lándzsa túl nehéz, másnap újra eljött. Ha elmagyarázták, hogy rosszul tartja a nyelét, megjegyezte, és újra megpróbálta.

Végül az idősebb őrök közül egy Ulita nevű asszony komolyan tanítani kezdte. Az ütés erejéről szinte sosem beszélt. Ehelyett arra kényszerítette Melaniját, hogy az ellenfél lábát figyelje, az emberek közti távolságot és a körülöttük lévő szabad teret. A jó lándzsás, ismételgette Ulita, már az első döfés előtt megkezdi a harcot: tudni kell, hová léphet az ellenség, ki áll mögötte, ki fedezi oldalról, és hol leszel te magad a csapás után.

Éppen ez ment neki a legjobban — és éppen itt számított a legkevésbé az erő. Melanijának jó érzéke volt a távolsághoz, hamar észrevette, ha rosszul álltak fel az emberek, és megtanult várni. Egyetlen rövid döfés a kellő pillanatban mindig jobban tetszett neki, mint a hosszas csapásváltás.

Az első igazi harcot húszévesen látta. Egy nagy vásár idején egy kisebb rablóbanda megpróbált betörni a városba; az őrség egy része a falakon kívül volt, ezért a kapuhoz mindenki odaállt, aki fegyvert tudott fogni. Melanija is. Az összecsapás nem tartott sokáig, az egyes csapásokra alig emlékezett — annál jobban arra az emberre maga mellett, aki folyton fél lépést próbált hátrálni, és ezzel mindenki mást akadályozott. Attól a naptól Melanija nem tért vissza ahhoz az élethez, amelyet az apja szánt neki.

Aztán jött az őrség, majd kisebb osztagok a falakon túl, utak, kereskedők, más parancsnokok, más emberek. Csaknem két évtized alatt, fegyverrel a kezében, volt már városi őr, zsoldos, karavánok őrzője, és egyszerűen egy pajzs a sok közül valaki más sorában. Az összecsapásokat rég nem számolja. A kijevi földekre már felnőttként érkezett, valaki más zsoldjában, és nem lett idevalósi: ma sem úgy beszél, ahogy itt beszélnek, és ezt minden alkalommal hallja, amikor kinyitja a száját.

Ugyanezek alatt az évek alatt Melanija azt is megértette, mihez nem ért. A hosszú, úttalan meneteléseket nem szereti, a nyomokat alig tudja olvasni, az erdőben bizonytalanul tájékozódik, és a vadászatról semmit sem tud. Az ő eleme ott kezdődik, ahol az ellenség már látható.

A lándzsa maradt a fő fegyvere, mert azt adta meg neki, amit a legtöbbre tart: hogy ne csak az előtte álló emberre hasson, hanem a körülötte lévő térre is. A rendezetlen dulakodásokat, amelyekben mindenki kiválaszt magának egy ellenfelet, és megfeledkezik a többiről, Melanija nem állhatja. Figyeli, hol állnak a társai, hol nyílt rés, és melyik ellenség kinek áll útjában a saját testével. Ha egyetlen döféssel egyszerre kettőnek is gondot okozhat, az neki jobb csapás, mint a legerősebb ütés egyetlen ellenfélre.

A korral a harcmodora még visszafogottabb lett. Ritkábban próbál mozgással kijavítani egy rossz pozíciót, és gyakrabban gondolkodik azon, hogyan ne kerüljön bele egyáltalán.

A hajítóbalták későn jöttek. Egy zsoldososztagban Melanija néhány hónapig nyugati földekről való emberek mellett szolgált, akik az övükön rövid, keskeny, kiszélesedő pengéjű baltát hordtak — franciskát. A fegyver nem idevaló volt: ugyanazokon az utakon hozták, amelyeken a posztó és a só érkezett Volhíniába, a helyi kovácsok pedig kelletlenül fogtak hozzá, mert a formát pontosan el kell találni, különben a balta össze-vissza repül. Melanija eleinte megbízhatatlan játékszernek tartotta — mígnem egyszer egy ilyen dobással megállítottak egy ellenfelet, aki már csaknem kitört a harcból. Első franciskáját csere útján szerezte ugyanezektől az emberektől, mielőtt az osztag továbbvonult délre, és magában kezdett gyakorolni.

A hajítófegyver sosem lett nála külön mesterség. Melanija nem versenyez az íjászokkal, és nem pazarol baltát egy ellenfélre csak azért, mert az messze van. Akkor dob, ha az ellenség néhány lépésnyire elhúzódott, ha lándzsával nehéz elérni, vagy ha végezni kell egy sebesülttel anélkül, hogy feladná a jó helyét.

A nehéz páncélt régen megszokta, és nem tartja sem a gyávaság, sem az ügyetlenség jelének. Melanija szemében a páncél a helyesen megválasztott pozíció egy újabb része: ha már úgy döntöttél, hogy a helyeden maradsz, légy kész kiállni azt, ami válaszul érkezik.

Néhány évvel ezelőtt beállt egy kis osztagba, amelyet egy Borivoj nevű testőr vezetett. Akkor már tapasztalt volt, és ritkán lelkesedett parancsnokokért; Borivoj kivétel volt. Nem szerette a fölösleges kockázatot, nem kezdett ok nélkül összecsapásba, és szinte mindig már a harc előtt végiggondolta a visszavonulás útját. Megmagyarázta a döntéseit, és nem kívánt az emberektől olyat, amire maga nem lett volna kész.

Éppen ezért emlékszik különösen jól arra, ami ezután történt. Az osztag parancsot kapott, hogy tartsa az átkelőt, amíg a fő erők meg nem érkeznek. Ellenségből sokkal több jött, mint várták; Borivoj hamar megértette, hogy az átkelőt nem lehet megtartani, és visszavonulást parancsolt. Az átkelőn túl egy kis település maradt.

Melanija nem volt hajlandó elmenni. Néhány társával ott maradt, hogy feltartsa a támadókat, amíg a lakók az erdőbe menekültek. Elég időt nyertek. Ketten, akik vele maradtak, odavesztek.

Borivoj esztelen engedetlenségnek nevezte a döntését. Melanija azt felelte, hogy a parancs katonai szempontból helyes volt, emberi szempontból elfogadhatatlan. Többé nem szolgáltak együtt.

Azóta gyanakodva figyeli azokat a parancsnokokat, akik túl könnyen beszélnek szükséges veszteségekről. A fegyelem ellenségévé ez nem tette — épp ellenkezőleg: harcban Melanija fegyelmezettebb a legtöbbeknél. Ha van megbeszélt terv, tartja a helyét, és ugyanezt várja a többiektől.

Ezért is bosszantotta sokáig Dzveniszlava jobban bárkinél. Ahol Melanija kijelölt pozíciót lát, ott Dzveniszlava olyan helyet, amely egy perccel ezelőtt volt a legjobb. Ahol Melanija társat vár maga mellett, ott Dzveniszlava már a másik oldalról kerüli meg az ellenséget. Melanija szemében ez a terv megszegése. Dzveniszlava szemében a folytatása. Idővel Melanija észrevette, hogy a másik ok nélkül szinte sosem hagyja el a helyét. Kevésbé bosszantó ettől nem lett, de lassanként rákényszerítette egy kellemetlen gondolat elfogadására: olykor megbízni valakiben annyit tesz, mint hagyni, hogy mást tegyen, mint amiben megegyeztek.

Hlibbel rosszabbul alakult, mert ott másképp tévedett. Egy osztagban teleltek, és Melanija rögtön egy sorba állította azokkal, akik a döntéseiket paranccsal magyarázzák. Hlib valóban paranccsal magyarázta a magáét. Csakhogy ő emiatt otthagyta a szolgálatot, Melanija pedig nem: visszafelelt Borivojnak, aztán tovább harcolt más, ugyanolyan parancsnokok alatt. Ezt Melanija abban a vitában nem mondta ki, és máig bánja.

A mindennapokban nyugodt és barátságos, szeret a többiekkel a tűz mellett ülni, könnyen szóba elegyedik, és nem titkolja a múltját. Apjától elég mesterségbeli tudás maradt rá ahhoz, hogy hasznára legyen a tábornak: meg tud igazítani egy pengét, kicserél egy szíjat, megszilárdít egy meglazult nyelet, megjavítja a szekér fa részeit, vagy gyorsan megállapítja, mi is tört el pontosan. A saját holmija közben gyakran hever akárhol. A fegyvere soha.

Nehezen viseli azokat, akik sokat beszélnek olyasmiről, amit maguk sosem csináltak, és hamar elveszíti a tiszteletét azok iránt a parancsnokok iránt, akik könnyebben veszik a más kockázatát, mint a sajátjukat.

Még mielőtt Borivoj alatt szolgált, Melanija néhány hétig Msztiszlav osztaga mellett harcolt. Msztiszlav többször rábízta a fiára egy kis előcsapat vezetését — eléggé ahhoz, hogy Ljutobor parancsnoknak érezze magát, de nem eléggé ahhoz, hogy az apja valódi felelősséget ismerjen el neki. Már akkor is megvolt az a szokása, hogy hamarabb van elöl, mint azok, akiket maga után visz. Eleinte Melanija ezt tisztelte.

Később más kezdte nyugtalanítani. A parancsnok nemcsak akkor kockáztatja mások életét, ha hátul marad. Néha elég, ha maga teszi meg az első lépést — az emberek már csak azért is követik, mert ő megtette. Ljutobor szinte mindig kész elsőként megfizetni a saját döntéséért, Melanija azonban nem biztos benne, hogy ettől maga a döntés jobb lesz.

Ljutobornak ezt sosem mondta meg. Valahányszor felelőtlenségnek készült nevezni ezt a fajta bátorságot, eszébe jutott a saját döntése az átkelőnél — és elhallgatott.

Tavaly egy szűk utcában egy fiatalabb harcos két lovas elé szorult, és Melanija elindult felé, pedig már az első lépésnél látta, hogy nem ér oda időben. Elkapták a szíjánál fogva, és visszarántották. Nem köszönte meg, és nem is vitatkozott — csak a nap végéig fél lépéssel közelebb tartotta magát hozzá, mint ahogy a terv szerint kellett volna.

A kettőt, akik vele maradtak az átkelőnél, Hordjatának és Visatának hívták. Melanija ma is meg van győződve róla, hogy helyes volt maradni, és ma sem tudja, maradtak volna-e ők, ha ő nem marad elsőként. A neveket hangosan nem mondja ki. Hangosan senki sem kérdezi.