Borimir

Történet

A pöröly azért jutott Borimirnak, mert senki más nem akarta elvinni.

Barucs mellett, az úton történt, tizenhét éves korában. Az összecsapásban odaveszett egy ember a fejedelmi osztagból, amely a kereskedőkkel együtt vonult. A felszerelést a csata után összeszedték, de a nehéz pörölyt mindenki elkerülte: esetlen, lassú, és túl sok erőt emészt fel. Borimir elvitte.

A családjának nem volt mestersége. Az apja napszámba járt: ásott, fuvarozott, sövényt font, más napszámosokkal együtt járt idegen kapukat javítani és idegen háztetőket újrafedni tűzvész, rajtaütés vagy vihar után. Barucsban és környékén bőven akadt ilyen udvar, és egyik sem volt az övék. Borimirt magukkal vitték, mihelyt elbírta a baltát, és előbb fizették meg felnőttként, mint hogy felnőtt lett volna – mert úgy dolgozott, mint egy felnőtt.

Ez sokáig nem zavarta. Jól bánt a fával: tudott falat rakni, kereket illeszteni, csapolást vésni, és egy nap alatt elvégezte, amire másoknak kettő kellett. Az ilyen munkához viszont hiányzott belőle a türelem: ahol a mester egy órán át igazgatott egy darabot, Borimir inkább egy erősebb ütéssel próbálta elintézni a dolgot. Néha ez még be is vált, és akkor még meg is dicsérték érte.

Az első hónapokban rosszul forgatta a pörölyt. Ugyanolyan sűrűn próbált ütni vele, mint a baltával, hamar kifulladt, és néhányszor kis híján visszakapta, amikor a lendítés után nem tudta időben visszarántani a fegyvert.

Aztán megértette, hogy a pöröly nem bocsátja meg a kapkodást. Nem sűrűbben kell ütni. Egyszer kell ott lenni, ahol az ütés a legtöbbet dönti el.

Ez a gondolat nemcsak azt változtatta meg, hogyan tartja a fegyvert. Borimir többet kezdte figyelni a harcteret, kivárta, míg az ellenfél másvalaki felé fordul, és kereste a pillanatot, amikor néhány gyors lépéssel az egész testét beleadhatja az ütésbe. Nem neki van a legszélesebb válla az osztagban. Borimir ereje abban rejlik, ahogyan nekilendül, nem abban, mennyit bír felemelni.

A baltát sem hagyta el. Gyerekkora óta azzal dolgozik a fán, a csatában pedig akkor veszi elő, amikor előtte több ellenség áll szorosan egymás mellett. Széles lendítéssel egyszerre többet is próbál elérni; a pörölyt annak tartogatja, akit egyetlen ütéssel kell leteríteni. Ha fegyvercserét tanácsolnak neki, nyugodtan fogadja. Ha azt, hogy hagyja a már kiszemelt célpontot – sokkal rosszabbul.

Eleinte szegénysége miatt nem volt páncélja. Később, amikor már volt pénze, néhányszor kölcsönvett vértben állt ki. Egy csata után nem az az ütés maradt meg benne, amelyet a páncél felfogott, hanem az ellenfél, akihez nem ért oda, amíg az még fedezetlenül állt. Azóta Borimir inkább megkockáztatja a visszavágást, semmint hogy elkéssen a saját ütésével.

Nem szeret szemben állni az ellenséggel és ütést ütésre váltani. Ha a harc ilyen ütésváltássá fajult, Borimir úgy véli, már elrontott valamit. Az megy neki a legjobban, hogy lesújtson arra, aki mással van elfoglalva, aki épp most ért a sorhoz, vagy aki még nem értette meg, hogy őt választották ki.

Közben nem végez a sebesültekkel pusztán azért, mert könnyű velük végezni. Épp ellenkezőleg: Borimir szinte mindig a legveszélyesebb ellenfelet keresi, akit még meg lehet állítani egyetlen ütéssel. Ezért a döntései néha esztelennek tűnnek – amíg a többiek azt verik le, aki alig áll a lábán, ő elmegy mellette egy friss, jó páncélos harcos felé. Egyszerűen magyarázza: a gyengét később is meg lehet ölni, az erősnek viszont nem szabad hagyni, hogy megtegye, amire készült.

Az utóbbi néhány évben több kisebb osztagban is szolgált, amelyek utakat őriztek, embereket kísértek, vagy segítettek a helyi uraknak elkergetni a haramiákat az utakról. Egy helyen sosem időzött sokáig – nem veszekedés vagy rossz hírnév miatt, hanem mert egy munka végeztével könnyen továbbállt a következőre. Nem hitte, hogy néhány hónap közös hadakozás magától rokonná teszi az embereket.

Egyszer ez egy barátjába került.

Abban az osztagban, amelyben Borimir valamivel több mint egy évet töltött, volt egy Dobrin nevű egykori testőr. Gyakran harcoltak egymás mellett, és szavak nélkül is értették egymást. Egy kemény összecsapás után Dobrin lábon sebesült, és többé nem tudott együtt menetelni az osztaggal. Maradni annyit jelentett, mint elveszíteni egy jól fizető szolgálatot. Borimir elment.

Pénze egy részét a bajtársánál hagyta, megegyezett egy helybéli családdal, hogy gondját viseljék, és biztos volt benne, hogy mindent helyesen tett. Amikor néhány hónap múlva visszatért, Dobrin már nem volt ott: valahogy felépült, és ment a maga útján. Többé nem találkoztak.

Később Borimir véletlenül hallotta, hogy Dobrin Kijevben telepedett le, a Pogyilon. Azt is beszélték, hogy még a sebesülése előtt ott tanított egy lányt a karavánőrségből a rövid penge forgatására. A lába, a hírek szerint, sosem egyenesedett ki. Borimir nem ment el, hogy utánanézzen. Máig nem tudja biztosan, lustaság volt-e, vagy valami más, és nem szereti, ha a beszélgetés idáig ér.

Sokáig nem értette, miért nyugtalanítja ez a történet. A sebesültet pénzzel és megállapodással hagyta ott, és abban a megállapodásban minden tisztességes volt mindkét fél részéről. Csak idővel kezdett gyanakodni, hogy az emberek között nem minden megállapodás.

A hétköznapokban Borimir egyszerű és igénytelen. Bárhol el tud aludni, azt eszi, ami van, a ruházata nem érdekli, és szinte sosem vesz olyasmit, amit nem akar használni. Ellenben jól ért a fához és a javításhoz: a táborban rögtön észreveszi a megrepedt kereket, a rossz támasztékot, a meglazult nyelet vagy a ferdén bevert karót, és rendszerint maga javítja meg, a gazdájának pedig csak utána szól.

Az elöljáróival is nehezen jön ki néha. Egyszer fél évig szolgált egy Radovan nevű lövész parancsnoksága alatt, akinek minden esetre volt tartalékterve, és minden tartaléktervre még egy. Borimirt ez az őrületbe kergette. Radovant az kergette az őrületbe, hogy Borimir egyszer dönt, és mindörökre. Mindketten túlélték azt a fél évet, és egyikük sem változtatott a véleményén.

Barátságos, de nem nyílt: könnyen nevet, fenntartja a beszélgetést, jól érzi magát mindenféle emberek között, és szinte sosem beszél arról, ami valóban nyugtalanítja. Olyan ember magabiztossága van benne, aki nagyon korán megtalálta azt az egy dolgot, amiben igazán jó, és emiatt néha úgy viselkedik, mintha a többit is kiismerte volna már.

Nem szereti azokat, akik sokáig készülődnek egy döntésre, amely már nyilvánvaló, és különösen bosszantja, ha valaki csak azért vitatkozik, mert fél vállalni a felelősséget.

Oszternél Borimir kiszemelt magának egy lándzsást az ellenséges sorban, és nekiindult. Útközben, ahogy elhaladt mellettük, ketten is felé fordultak; Borimir mindkettőt látta, és nem állt meg. A lándzsást elérte, a vállát viszont félúton felhasították. A csata után megkérdezték tőle, látta-e azt a kettőt. Borimir azt mondta, látta. Többet nem mondott, és senki sem értette, válasz volt-e ez.

A csatán kívül ugyanez többe kerül neki. Ha egyszer döntött, korábban megy el, mint kellene, kimondja, amit nem lehet visszavonni, vagy lemond valamiről pusztán azért, mert egyszer úgy döntött, hogy nincs rá szüksége.

Dobrint otthagyta. Kijevbe aztán sem utazott el.