Ljutobor

Történet

Ljutobor máig emlékszik, hogyan remegett a keze az első csatája után, és máig meg van győződve róla, hogy ezt senki sem látta.

Tizenhat éves volt. Nem futamodott meg, senkit sem hagyott cserben, és úgy tűnik, még meg is sebesített valakit. Aztán fél órát ült egy szekér mögött, és várta, hogy a keze megnyugodjon. Azóta Ljutobor megy elsőként – nem bátorságból, hanem hogy senkinek ne legyen ideje észrevenni, hogy habozott.

Egyetlen fia Msztiszlavnak, a bojárnak és vajdának, aki sok éven át a kijevi fejedelmet szolgálta. Az anyja egy másik gazdag nemzetségből származott, és akkor halt meg, amikor a fiú kilencéves volt; ezután Ljutobor főként az apja testőrei között nevelkedett. Előbb tanult meg lovagolni, mint rendesen olvasni. Ismerte a fejedelmi udvar szabályait, és tudott viselkedni a bojárok között, bár a tanulás szinte mindig bosszantotta: csak azt jegyezte meg, amit rögtön a saját kezével kipróbálhatott.

Az apja felkészítette a szolgálatra, de nem sietett valódi felelősséget adni neki. Rátermettnek tartotta a fiát, de féktelennek, és túlságosan függőnek mások csodálatától. Ljutobor tőle főként bírálatot hallott, dicséretet szinte soha. Máig nem biztos benne, hogy az apja tévedett, és épp ezért nem tud nem gondolni rá.

Msztiszlav tavasszal esett el, ugyanazon a határvidéken, amerre most a csapat tart. Hétköznapi halált halt: a haramiák egyik kisebb bandáját üldözve, egy nyílvesszőtől, amelyet valaki olyan lőtt ki, akinek a nevét soha senki sem tudta meg. Ez a csapat az övé volt – ő gyűjtötte össze, ő fizette, és régebb óta vezette, mint amióta Ljutobor a világon van. A szokás szerint a zászló a fiúra száll.

Ljutobor átvette a zászlót. Senki sem ellenkezett. Ez nem ugyanaz, mint hogy beleegyeztek.

A lándzsát nem azért vette fel, mert illett a természetéhez. Épp ellenkezőleg. A lándzsa a zárt sor fegyvere; azt követeli, hogy az ember egy helyben álljon, és várja, amíg az ellenség maga fut a hegyébe, Ljutobor pedig nem tud várni. A lándzsának azonban van egy tulajdonsága, amelyért minden mást elviselt: vele lehet elsőként elérni az ellenfelet. Amíg a sor többi része még közeledik, ő már dolgozik.

Ebből nőtt ki az egész harcmodora. Ljutobor nem tartja kerítésként a lándzsáját. Előrenyomul vele, átüt az ellenséges soron, szétkergeti azokat, akik még nem zárkóztak fel, és arra kényszeríti az ellenfelet, hogy vele foglalkozzon, ahelyett hogy azt figyelné, merre tart a csapat. Ez feltűnő. Ez szinte mindig feltűnő. És Ljutobor sosem tettette, hogy közömbös neki.

Kardot és pajzsot akkor vesz elő, amikor a lándzsának már nincs hol dolgoznia: amikor testközelbe kerültek, amikor elkapták a nyelét, vagy amikor be kell állni a sorba, és egyszerűen kitartani. A kardot tisztességesen forgatja – az apja testőrei hétéves korától tanították, és maga az iskola is jó.

A páncélja közepes, és a pajzsa is az – apja Zdvizs menti udvarában bármelyiket megkaphatta volna. Nehéz vértet Ljutobor egy nyáron át hordott, aztán visszaadta. Nem a súlya volt a baj: abban Ljutobor másodikként ért oda az ellenséghez, holott az egész harcmodora arra épül, hogy elsőként érjen oda, és ne hagyja az ellenfelet felzárkózni. A közepes pajzsot ugyanezért választotta: a védelem csak addig kell neki, amíg nem vesz el túl sokat a tempójából. A nehéz jobban tartana, de Ljutobor túl sokat épít az első ütésre és az utána következő lépésre ahhoz, hogy minden alkalommal megfizesse az árát. Tudatosan cseréli el a védelem egy részét arra, hogy ott teremjen, ahol még nem várják. És pontosan érti, mivel fizet majd érte, ha mégis várják.

A baj az, hogy a kard-pajzs harc türelmes harc. Nem egy ütés dönti el, hanem az, hogy ki veszíti el másodikként a fejét. Ljutobor korábban vált kardra, mint kellene, mert a lándzsa mögött állni és várni tétlenségnek érzi, a tétlenséget pedig egy percig sem bírja. A tapasztalt ellenfél ezt látja, és épp erre vár.

Nyílt, hangos, és könnyen barátkozik. Megjegyzi a közharcosok nevét, velük eszik, és nem veti meg a piszkos munkát. Bőkezű – különösen, ha alkalma van feltűnően az lenni. Szereti a versengést, a dalokat és a zajos vitákat. Rosszul énekel, de magabiztosan. Apróságokon nem tud sokáig haragudni, és rendszerint ő békül ki elsőként.

Ratibor mindenkinél régebben szolgálta az apját, és egyetlen szót sem szólt az ellen, hogy a fiú parancsoljon. Egyszerűen azt teszi, amit mindig is tett: átnézi a szíjakat, beosztja az őrséget, eldönti, hol álljon fel a sor. És az emberek továbbra is hozzá mennek a kérdéseikkel. Senki sem ás alá senkit. Csak éppen az egyik adja a parancsokat, a másikra pedig hallgatnak, és ezt mindketten tudják.

Ezért Ljutobor Ratibor megjegyzéseit mindenki másénál élesebben fogadja. Ratibor egyenletesen, röviden és a lényegre törően beszél vele – pontosan úgy, ahogyan bárki mással beszélne –, és épp ez az elviselhetetlen. A dicséret azt jelentené, hogy az öreg elismerte a jogát. A szidás azt, hogy a jog létezik, és vitatják. Ez az egyenletesség semmit sem jelent, csak azt, hogy Ratibor még nem döntött.

Egyik nyáron egy osztagban járt egy Borimir nevű pörölyössel, aki ugyanolyan fiatal volt, és kétszer olyan hallgatag. Borimir ugyanazt csinálta, mint Ljutobor: elsőként rontott be, a legveszélyesebbre sújtott le, többet kockáztatott a többieknél. A különbség az volt, hogy neki teljesen mindegy volt, látja-e valaki. Ljutobor három hónapot töltött azzal, hogy megpróbálja kideríteni, Borimir csak színlel-e. Sosem jött rá. Máig ez annak a nyárnak a legkellemetlenebb emléke.

Egy másik ember még tartósabban elrontotta a kedvét. Egy karavánt kísérve néhány hétig egy Zorjana nevű harcosnő mellett járt, aki hol karddal, hol parittyával harcolt – attól függően, melyik volt abban a percben kényelmesebb –, és semmi megbeszélnivalót nem látott ebben. Ljutobor megpróbálta elmagyarázni neki, hogy a jó harcosnak saját harcmodorának kell lennie. Zorjana azt felelte, hogy a harcmodor az, ami alapján a legkönnyebb kiszámítani téged. Ljutobor máig úgy véli, hogy Zorjana téved. És máig, ha harmadszor egymás után ugyanarról az oldalról ront a csatába, eszébe jut az a beszélgetés.

Amikor az apja először bízott rá egy kis elővédet, néhány hétig egy idegen osztag is mellettük harcolt. Ljutobor nem emlékszik Melanijára abból az osztagból. Melanija viszont emlékszik rá.

Apja második házasságából két féltestvérhúga van. A fiatalabbhoz melegen viszonyul, az idősebbel szakadatlanul veszekszik. Apja második felesége sosem volt neki anyja, mégis épp ő védi az örökséghez való jogát – és nem rokonszenvből. Az udvart, a földet és a nemzetség helyét a fejedelem mellett az apja fivérei vitatják: a nemzetség nagy, Ljutobor benne a legfiatalabb, egy huszonhárom éves örökös pedig, aki ráadásul hadjáratra indult, mindenkinek kényelmes, csak saját magának nem. A mostohaanyja az ő pártját fogja, mert az ő jogával együtt a sajátját is elveszítené.

Mindazt a jót, amit tesz, ott teszi, ahol látják. A zsákmányt mindenki előtt osztja szét. A lovát hangos szóval adja át a sebesültnek. Épp akkor áll az élre, amikor az elöl állót figyelik. Ezek mindegyike önmagában helyes, és Ljutobor egyiket sem tudja csendben megtenni. Már rég nem próbálja megkülönböztetni magában a bőkezűséget attól a vágytól, hogy észrevegyék.

Nem kegyetlen, és nem a hatalomért magáért tör a hatalomra. Egyszerűen biztos benne, hogy többre képes, és halálosan fél attól, hogy az apja árnyékában éli le az életét. Ezért minden alkalom, hogy bizonyítsa a súlyát, azonnal személyes üggyé válik számára. Az apja egyébként ugyanígy gondolkodott, és ő is elöl járt. Éppen ott ölték meg. Ezt az egybeesést Ljutobor nem veszi észre.