Zorjana

Történet

Zorjana visszautasított egy jó házasságot, és innen indult minden más.

A vőlegény nem volt sem kegyetlen, sem szegény. Józan szemmel nézve a frigy előnyös volt, és épp ez tette a családja szemében különösen érthetetlenné a visszautasítást. Éjszakai szökés nem volt, ahogy veszekedés sem az apjával: Zorjana egyszerűen kijelentette mindenki előtt, hogy nem szándékozik egész életét egy idegen udvarban leélni csak azért, mert a többieknek ez az észszerű döntés. Huszonhárom éves volt.

Ruszaniv egynapi járóföldre feküdt Kijevtől, a Perejaszlavba vezető út mentén, és Zorjana családja azok közé tartozott ott, akikhez kölcsönért jártak, nem azok közé, akik kölcsönkértek. Apjának több földje, lova és jószága volt; a nemességhez nem tartoztak, de jóval jobban éltek szomszédaiknál. Zorjana volt a legkisebb gyerek és az egyetlen lány, és amíg három bátyja az apjukkal a földeken dolgozott, rá gyakrabban bízták a jószágot — ez pedig egész napokat jelentett távol otthonról, amíg a juhokat hajtotta legelőről legelőre.

Akkor tanulta meg a parittya használatát. Eleinte gyerekjáték volt, aztán közönséges munkaeszköz: egy kővel el lehet zavarni egy kutyát, meg lehet ijeszteni egy rókát, le lehet szedni egy madarat, vagy félre lehet téríteni egy idegen lovat anélkül, hogy közel kellene menni hozzá. Zorjana hamar jobban célzott a bátyjainál. És még hamarabb megértette, hogy ezt nem szeretik.

A kard jóval később jött. Egy Zsdana nevű nő, a kereskedőkaravánok egyik őre, évente néhányszor megszállt az udvarukon; amikor látta, hogy Zorjana fabottal gyakorol a bátyja ellen, tréfából megmutatott neki néhány egyszerű mozdulatot. Legközelebb Zorjana megkérte, mutasson még. Így ment ez néhány évig.

Hivatásos kardforgatót Zsdana nem akart faragni belőle — azt mutatta meg, amit hasznosnak tartott annak, aki egy nap veszélybe kerülhet: hogyan tartsa a távolságot, hogyan olvasson a váll és a láb állásából, mikor hátráljon, és mikor zárja maga a távolságot. Zorjanának nem is a kardforgatás tetszett a legjobban, hanem az a gondolat, hogy különböző ellenfelek különböző válaszokat kívánnak. Az erősebb ellen nem kell bizonyítanod, hogy erősebb vagy. A gyorsabb ellen nem muszáj gyorsabban futnod. Azt kell megtalálni, ami az ellenfélnek kényelmetlen. Ez a gondolat sokkal tovább megmaradt benne, mint bármelyik fogás.

A család nem helyeselte, amivel foglalkozik, de nem is tiltotta: az apja meg volt győződve róla, hogy idővel elmúlik. Nem múlt el.

A házasság visszautasítása után hagyta el először igazán az otthonát. Előbb egy Kijevbe tartó karavánhoz csatlakozott — nem felfogadott őrként, csak segítőként. Kijevben több mint egy évet töltött, egy kereskedő házában dolgozott, néhány hónapig egy fogadóban segédkezett, aztán újra karavánokkal indult útnak. Akkor látott először igazi harcot is: útonállók támadtak a karavánra, az egyik őr szinte azonnal elesett, Zorjana pedig előbb egy kerék mögül hajigálta a köveket, majd amikor egy támadó túl közel jött, felkapta a halott kardját. Később alig emlékezett, mit is csinált pontosan. A kardot viszont megtartotta.

A következő években az alkalmi munkáktól fokozatosan eljutott az állandó karavánkíséretig, és éppen ott alakult ki a harcmodora. Egyetlen előnye volt, de ritka: Zorjana nagyon hamar felismerte, melyik harcot nem érdemes megvívni.

Ha lövész áll előtte, lecsökkenti a távolságot, és arra kényszeríti, hogy olyan fegyvert ragadjon, amelyet rosszabbul forgat. Ha az ellenfél erősebb a közelharcban, az ellenkezőjét teszi: hátrébb húzódik, előveszi a parittyát, és most már őt kényszeríti mozgásra. Ha az ellenség előnyös helyet foglalt el, nem feltétlenül próbálja kiverni onnan — néha egyszerűbb odamenni, ahol az előnye semmit sem ér. A közepes pajzsot ugyanezen okból választotta. Egy nehéz pajzs biztosabban fedezné a közelítést — a harc számára legveszélyesebb részét —, ám utána minden suhintása nehezebben menne. A rohamot pedig éppen azért indítja, ami utána következik. Zorjana a védelme egy részét odaadja azért a szabadságért, hogy a maga módján folytathassa a harcot.

Páncélja nincs, és ez már rég nem pénzkérdés. Eleinte valóban nem volt miből fizetnie: Zorjana segítőként kezdte a karavánnál, nem felfogadott őrként, és vasat senki sem adott neki. Később lett pénz, kedv viszont nem. A felszerelésében minden mást meg lehet változtatni a harc közepén: a kardot le lehet tenni, a parittyát elő lehet venni, a pajzsot le lehet ereszteni, a helyet el lehet hagyni. A páncélt nem — reggel veszik fel, egész nap együtt élnek vele, és előre eldönti, milyen harcod lesz. Egyszer szinte ingyen került hozzá egy jó vért. Két hétig hordta, aztán eladta, és röviden megindokolta: páncélban kétszer is ott maradt, ahonnan azelőtt továbbállt volna.

Ebben nem lát ellentmondást. A kard és a parittya számára nem két külön mesterség, amelyek közül választani kell, hanem két eszköz: ha az egyik most kényelmetlen, a másikat kell elővenni. Ezért nehezen érti meg azokat, akik túlságosan büszkék arra, ahogyan harcolnak. Tisztelni tud egy jó kardost, egy jó íjászt, egy erős pajzsost — de nem érti, miért csinálja valaki tovább azt, amihez a legjobban ért, ha épp most nem kifizetődő.

A karavánokkal töltött évek alatt Zorjana sokféle úton járt, több városban és tucatnyi kis településen megfordult. Egyes osztagokat egyetlen út után otthagyott, másokkal hónapokat töltött, egyszer pedig csaknem két évig járt ugyanazzal a kereskedőcsoporttal Kijev, Perejaszlav és Csernyihiv között — és akkor érezte először, hogy nem alkalmi karavánsegédnek, hanem igazi őrnek nevezheti magát. Úgy ismerték, mint akinek nincs egyetlen nyilvánvaló szakterülete, mégis szinte mindig megtalálja a módját, hogy hasznos legyen. Néha nem az volt a feladata, hogy a legnagyobb kárt okozza, hanem csak hogy gyorsan ott teremjen, ahol néhány perccel korábban még senki sem volt. Ez tetszett neki a legjobban.

Harcban szinte folyamatosan mozog. Nem feltétlenül messzire: néha egyetlen lépés is elég, hogy megváltozzon a támadás szöge; kettő, hogy az ellenfél elveszítse kényelmes célpontját; néhány, hogy a lövész, aki egy perce még biztonságban érezte magát, hirtelen kardot lásson maga előtt. Az állást nem olyan helynek tekinti, amelyet meg kell tartani. Zorjana szemében a jó állás az a hely, amely most hasznos; egy perc múlva egészen más lehet az.

Ljubavával látszólag hasonlítanak: mindketten sokat mozognak, egyikük sem kötődik egyetlen helyhez. Az ok azonban más, és Zorjana ezt nem értette meg rögtön. Ljubava azért mozog, hogy az ellenség ne tudjon előnyös támadást indítani ellene. Zorjana azért, hogy ő maga találjon előnyösebbet. Az egyik a veszély elől húzódik, a másik a lehetőség felé tart, és egy rossz napon ez pontosan ugyanúgy fest.

Fegyelmezetlenné ez nem teszi. Ha a parancs az, hogy tartsa a kaput, Zorjana tartani fogja a kaput. De ha úgy szól a parancs: „ne engedd át az ellenséget”, egyáltalán nem gondolja, hogy ehhez a harc végéig egy helyben kell állnia.

Egy telet olyan osztagban töltött, ahol a rangidős lövész egy Radovan nevű, idősebb férfi volt. Minden indulás előtt tudni akarta, mi a teendő, ha a jég nem bírja el őket, ha a kalauz hazudik, ha a másik osztag nem ér oda időben. Zorjanát ez fárasztotta: a bajok többsége vagy be sem következik, vagy ha igen, magával hozza a maga kiútját. Radovan azt felelte, hogy a kiutat előre készítik el, nem megtalálják. Akkor Zorjana nevetett. Most, amikor elhagy egy helyet, amelyet valaki a terv részének tekintett, néha még eltűnődik, nem csupán üres helyet hagy-e maga után — és ezen már futtában tűnődik, ahogy azelőtt is.

Kevésbé mozgékonnyá ez nem tette. Csak valamivel kevésbé gondtalanná.

Hétköznapjaiban Zorjana barátságos, és idegenek között is otthonosan érzi magát. Szívesen kérdezgeti az embereket olyan helyekről, ahol még nem járt, érdeklik a kereskedelmi utak, a városok és az idegen szokások; órákig el tudja hallgatni egy sosem látott város leírását, másnap reggel pedig már azt kérdezi, hány napi járás odáig. Új helyhez gyorsan alkalmazkodik: kideríti, hol lehet élelmet venni, ki ismeri a helyi utat, kihez jobb nem fordulni, és mikor érdemes továbbállni. Csaknem tízévnyi önálló élet alatt olyan könnyen megtanult beilleszkedni új környezetbe, hogy néha maga sem veszi észre, mennyire szokatlan ez mások számára.

A saját családjáról Zorjana sokkal ritkábban beszél — nem azért, mert szégyelli. Épp ellenkezőleg. Nagyon jól tudja, hogy visszamehetne: az apja valószínűleg már nem haragudna annyira, a bátyjai úgyis csúfolódnának, az anyja sírna, de az ajtó nincs bezárva előtte. Ezekben az években többször is hazalátogatott, eleinte rövid időre, később hosszabban maradt. A hazatérést már nem tartja vereségnek. Végleg maradni mégsem tud: a puszta lehetőség, hogy elmehet, még mindig túl sokat jelent neki.

A holmija mindig össze van csomagolva. Nem azért, mert támadásra számít — egyszerűen így nyugodtabb; mire a beszélgetés eljut odáig, hogy „maradsz vagy mész”, Zorjana már fél napja útra készen áll, és ezt ő veszi észre utolsóként. Harcban ugyanez az érzék gyakran megmenti az életét: ha az egyik mód nem válik be, másikkal próbálkozik; ha az állás rosszra fordult, változtat rajta; ha az ellenség előnyhöz jutott, olyan helyet keres, ahol ez az előny eltűnik. A harcon kívül ugyanez a hozzáállás sokkal rosszabbul működik. A kellemetlen munkát le lehet cserélni. A rossz megbízást ott lehet hagyni. A kényelmetlen helyről tovább lehet állni. Valaha Zorjana ugyanilyen könnyen tette fel erre a listára az embereket is.

Most már nem ennyire. Az úton töltött évek alatt többször is rájött, hogy bizonyos dolgok nem azért válnak nehézzé, mert már nem helyesek. Ma is meg van győződve róla, hogy az ember ne hagyja, hogy a körülmények vagy mások döntései határozzák meg egész életét — csak most már tudja, mibe kerül ez a meggyőződés. Az ő ajtaja még mindig nyitva áll, azoknak viszont, akikkel a tüzet megosztja, többnyire egyáltalán nincs otthonuk. Erről Zorjana igyekszik nem beszélni hangosan.