Radovan

Történet

Radovan mindig tudja, mennyi zab maradt a táborban.

Ez nem erény, és nem is a gazda szokása, bár gazda volt. Ugyanaz a vonás ez, amely miatt minden este lefekvés előtt megnézi, hol fekszik a kardja.

Egy nagy tanyán nőtt fel Morovijszk mellett, egy út mentén, amelyen szinte minden nap kereskedők, utazók és kisebb katonai osztagok jártak. Apjának volt földje, lovai és néhány szekere, de nem csupán a gazdaságból élt: szállást adott az embereknek, friss lovakat adott, segített tovább szállítani az árut északra. Radovan volt az elsőszülött fiú, és kiskorától tudta, hogy a tanya idővel az övé lesz. Apja megtanította megszámolni a gabonászsákokat, út előtt ellenőrizni a kerekeket, és nem bízni meg senkiben csak azért, mert jól öltözött. Nem hőstetteket vártak tőle, hanem hogy rendben tudja tartani a tanyát, és ez sokáig teljesen megfelelt neki.

A fegyverekkel az út hozta össze. A karavánok olykor napokig álltak az udvaron, és velük különféle földekről való őrök is megszálltak. Botparittyát Radovan először egy öreg zsoldos kezében látott, aki nyugati kereskedőket kísért, és a fegyver képtelenségnek tűnt neki — hosszú, esetlen, jóval több helyet kíván, mint egy közönséges parittya. Az első kövek, amelyeket megpróbált elhajítani, mindenfelé repültek, csak a célba nem.

Éppen ezért folytatta. Radovant mindig bosszantották azok a dolgok, amelyeknek a működését nem értette.

Az öreg őr eltört lába miatt csaknem egy hónapig maradt a tanyájukon. Ezalatt Radovan megtanulta helyesen befogni a követ, megérezni az elengedés pillanatát, és nem próbálni karerővel helyrehozni egy rossz lendítést. Pontos dobó nem lett belőle egyszerre, de hamar megértette a botparittya fő előnyét: ha jól választod meg a helyet, előbb kezdheted a harcot, mint ahogy a legtöbb ellenfél válaszolni tudna. Ez a gondolat tetszett neki.

Radovan huszonhat éves volt, amikor az apja súlyosan megbetegedett. A következő néhány évben alig hagyta el a gazdaságot, lassanként átvette a család minden ügyét, és apja halála után a tanya rászállt. Éppen akkor történt az, amit Radovan később élete legnagyobb hibájának nevezett.

A közelben többször is kiraboltak utazókat. Az emberek haramiákról beszéltek, akik kisebb bandákba verődtek az út mentén. A szomszédok azt javasolták, állítsanak közös őrséget, de Radovan elutasította: úgy vélte, a támadók könnyebb prédát keresnek, és nem mernek nekimenni egy nagy tanyának, ahol mindig sok ember van.

A haramiák éjjel jöttek. A gazdaságot gyorsan nem tudták elfoglalni, de felgyújtottak két épületet, és megpróbálták az udvarra szorítani a lakókat. Radovan még idejében megszervezte a védelmet: a kerítés mögül dobálta a köveket a botparittyával, amíg az ellenség közeledett, és amikor a kapuhoz értek, kardot és pajzsot ragadott. A támadást visszaverték. Egyik öccse odaveszett.

Ezután Radovan soha többé nem mondta egyetlen veszélyről sem, hogy aligha következik be.

A gazdaságot a másik öccsére hagyta. A család eleinte ideiglenes döntésnek vette, és maga Radovan is azt mondta, csak néhány hónapra megy el: megkeresi a vidéket járó haramiabandát, segít biztonságosabbá tenni az utakat, és visszatér. Nem tért vissza. Azóta sok év telt el — karavánok, vámhelyek, városkapuk, strázsahelyek és rövid hadjáratok. Osztagot jóval ritkábban váltott, mint ahogy ifjúkorában munkát váltott volna: ha talált embereket, akikben megbízhat, vagy olyan vezetést, amely nem csinál ok nélkül ostobaságokat, Radovan inkább marad.

A leghosszabb ideig egy Borivoj nevű testőr alatt szolgált, aki nem kezdett ok nélkül összecsapásba, és már a harc előtt végiggondolta a visszavonulás útját. Radovan ma is őt tartja a legjobb parancsnoknak, aki alatt valaha szolgált. Hogy egy ilyen emberrel valaki nem tudott kijönni, az számára máig rejtély.

A szolgálat évei alatt elég fiatal harcost látott, akik gyorsabbak és erősebbek voltak nála, és sokkal jobban forgatták a kardot. Sokukat túlélte. Bátrabbá ez nem tette — inkább ellenkezőleg. Radovan egyre kevésbé hisz az olyan helyzetben, amelyből majd csak kivágja magát valahogy, és egyre többre becsüli az egyszerű előnyt: a jó pozíciót, a szilárd páncélt, az elegendő kőkészletet és a társat, aki valóban ott fog állni, ahol megígérte.

A nehéz páncélt nem a kézitusa iránti szeretetből kezdte viselni. Épp ellenkezőleg: hamar megértette, hogy a botparittya feltűnő céltáblává teszi. Az íjászok megpróbálták elűzni a helyéről, a parittyások kővel feleltek, akik pedig messziről nem érhették el, egyszerűen előrenyomultak. Radovan nem akarta az erejét állandó hátrálásra pazarolni, és a páncél lehetővé tette, hogy ott maradjon, ahonnan jól belátja a csatateret. A korral ez még fontosabb lett: rég nem próbál a legmozgékonyabb harcos lenni az osztagban, inkább azt próbálja egyszer, de helyesen eldönteni, hol fog állni.

Harcban szinte mindig a legtávolabbi célponttal kezdi, amely valóban válaszolni tud. A legközelebbi ellenfél keveset érdekli, ha még egy darabig nem jelent veszélyt; Radovan ehelyett íjászokat, parittyásokat, hajítókat és a fő vonal mögötti embereket keres. Nem tartja magát jobb lövésznek egy jó íjásznál. Egyszerűen igyekszik korábban lőni kezdeni.

A botparittya sok erőt kíván, és Radovan nem tartja ugyanazt az ütemet az egész csata alatt: egy erős dobás után kivárhat, felmérheti a terepet, és csak azután készíti elő a következőt. A fiatalabb lövészek ezeket a szüneteket néha lassúságnak veszik. Radovan úgy hívja: nem akar hamarabb kifulladni, mint az ellenség.

Ha az ellenfél mégis eljut hozzá, leteszi a botparittyát, kardot és közepes pajzsot fog, és a helyén marad. A pajzs szándékosan közepes. Egy nehéz jobban fedezné, de még jobban meggyengítené a kardos válaszát: Radovannak nemcsak idő kell a pajzs mögött, hanem az is, hogy elég veszélyesen tudjon válaszolni, s az ellenfél ne tarthassa büntetlenül közelharcban. Amint előtte ismét szabad lesz a tér, visszatér a botparittyához. A kard nála nem második mesterség: nem szereti a párviadalt, és szinte sosem keresi maga a közelharcot. A feladata egyszerűbb — ne hagyja, hogy az ellenfél gyorsan továbbjusson. A páncél felfogja, amit nem sikerült elkerülnie, a pajzs pedig időt ad. Még ha több ellenség is eljut hozzá, Radovan akkor sem hagyja el azonnal a helyét — de jól tudja, hogy attól a pillanattól az idő már ellene dolgozik.

A mindennapokban sokkal inkább hasonlít egy tanya gazdájára, mint hivatásos harcosra. Folyton számolja a készleteket, emlékszik, kinek mit adtak ki, és bosszankodik, ha jó holmik csak azért mennek tönkre, mert rosszul tárolták őket. Ha a táborban valami elfogyott, Radovan szinte mindig mindenki másnál előbb tudja — és különösen bosszantja, ha a fiatalabbak zsörtölődésnek nevezik ezt, aztán két nap múlva jönnek megkérdezni, honnan vegyenek tartalék szíjat. Radovan rendszerint tudja. Az emberekkel óvatos: nem bízik az első benyomásban, többet hallgat, mint beszél, megjegyzi az apró ellentmondásokat, és nem szeret egyenes kérdést feltenni, ha kivárhatja, hogy a válasz magától nyilvánvalóvá váljon.

Egyszer néhány évig együtt szolgált Ratiborral, és kívülről egyformának tűntek: két idősebb férfi, akik mások szíjait ellenőrzik és mások készleteit számolják. Valójában kevés a közös bennük. Ratibor azért csinálja, mert mindenkiért felelősnek tartja magát. Radovan azért, mert nem hiszi, hogy megússzák. Az egyik azt keresi, kit védjen meg; a másik azt, mi megy majd félre. Remekül megfértek egymással, és mindegyik különcnek tartotta a másikat.

Sokkal rosszabbul ment egy Borimir nevű fiatal pörölyössel, aki fél évig szolgált a keze alatt. Borimir egyszer választott célpontot, és többé nem gondolta újra a döntését, Radovan viszont mindegyiket az utolsó pillanatig újragondolja. Mindketten biztosak voltak benne, hogy a másik egyszer belehal ebbe. Mindketten tévedtek, legalábbis eddig.

Folyton a legrosszabbra számít, és ez a legnehezebb benne. Mindig akar élelemtartalékot, még egy visszavonulási utat, egy további őrt és tervet arra az esetre, ha az első terv kudarcot vall. Hadjáraton ez gyakran életeket ment. A hétköznapi életben viszont nehéz szomszéddá teszi: Radovan nehezen hiszi el, hogy valaki néha tényleg véletlenül késett, hogy más hibája nem hanyagság volt, és hogy egy furcsa hang éjjel csak egy hang. Túlságosan jól emlékszik arra az éjszakára, amikor biztos volt benne, hogy a támadók nem jönnek.

Ez a vonás az évek során nem gyengült. Csak kevésbé feltűnő lett: Radovan megtanulta, hogy ne mondjon ki hangosan minden veszélyt, amelyet lát. Ez nem jelenti azt, hogy már nem látja őket.

Ezért néz meg lefekvés előtt mindig, hol fekszik a kardja, nem lazult-e meg a pajzs szíja, és hány lépés a fekhelyétől a kijáratig. Rég tudja, hogy a legtöbb éjszaka semmi sem történik. Ez a tudás nem elég neki.