Ratibor

Történet

Ratibornak van egy holmija, amelyet szinte sosem használ. A nagy harci pöröly vagy tizenkét éve lóg a nyergén, és ezalatt talán húszszor ha elővette. Mindegyikre emlékszik.

Mert pörölyt fogni annyi, mint letenni a pajzsot, letenni a pajzsot pedig annyi, mint belátni, hogy az ellenség feltartóztatása már nem elég.

A hnyidini kovácsműhelyt az apja tartotta, Ratibor keze onnan való. Kovács nem lett belőle: ifjan nagy, erős és lobbanékony volt, egy újabb veszekedés után elment hazulról, beállt a városi népfelkelésbe, onnan pedig a fejedelmi testőrségbe került. Befolyásos rokonai nem voltak, így mindent, amije van, szolgálattal érdemelt ki. Eleinte a lovakat és a felszerelést gondozta, sodronyingeket foltozott, horpadt pajzsokat egyengetett, ügyelt a készletekre. A népfelkelés pajzsai akkoriban többnyire bilhorodiak voltak: rosszul festették őket, de a veretük úgy volt illesztve, hogy egy erős csapás után a fa repedt meg, nem a szíj. Közharcossá Ratibor később lett, mint a kortársai.

Soha nem volt a leggyorsabb vagy a legkifinomultabb harcos. Másért becsülték: Ratibor a helyén maradt, amikor mellette már hátrálni kezdtek. Tartotta a sort. Fedezte a sebesülteket. Nem vesztette el a fejét, amikor a harcból olyan tülekedés lett, ahol senki sem hall senkit.

Lassanként a fiatalabbak elé kezdték állítani. Így lett a buzogány és a nehéz pajzs nem csupán a felszerelése, hanem a harcmodora. Ratibor nem keres szép párviadalt, és nem próbál elsőként döntő csapást mérni. Magára veszi a rohamot, tartja a helyét, és nem engedi az ellenséget a háta mögötti emberekhez.

A páncélja ennek megfelelően a legnehezebb, amit megengedhet magának. Ratibor nem tér ki — egyszerűen nem így harcol. Ott áll, ahová állt, és ki kell bírnia mindent, ami közben érkezik; minden fölös vasréteg még néhány csapás, amely után nem kell elmozdulnia. Hogy mennyit fizet ezért, Ratibor jól tudja: nehéz felszerelésben senkit sem érsz utol, és senki elől sem futsz el. Ő egyiket sem akarja.

A buzogányban az őszinteségét becsüli. Jól beválik a tülekedésben, rövid ütést enged a pajzs mögül, és nem kíván széles lendítést. Nemes fegyvernek Ratibor nem tartja — éppen ezért bízik benne. A buzogány semmit sem ígér, csak nehéz csapást.

A pörölyt azokra az esetekre tartogatja, amikor az ellenséget már nem elég feltartóztatni: amikor pajzsot kell szétverni, vértet kell behorpasztani, vagy meg kell állítani valakit, akit semmi kisebb nem állít meg. Jól bánik vele. Nem szereti. Pajzs nélkül Ratibor nem is annyira a testében, mint inkább a fejében érzi magát védtelennek: buzogánnyal és pajzzsal világos a dolga — feltartani és fedezni; pöröllyel magának kell célt választania, kockáztatnia és ütnie.

Több mint húsz év szolgálat alatt Ratibor túlélt néhány fejedelmet és sok apró hadjáratot, amelyekről senki sem szerzett dalt. Az első éveit a fejedelmi testőrségben töltötte két különböző vajda alatt, és csak azután állt be abba az osztagba, amelyet Msztiszlav gyűjtött. Nős volt. A felesége nehéz szülésbe halt bele, a gyermek sem maradt életben. Másodszor nem nősült meg.

A rokonaival szinte nem tartja a kapcsolatot. Az apja rég meghalt, az egyik fivére a kovácsműhelyt viszi, a másik kolostorba vonult. Ratibor néha pénzt küld a fivére családjának, de évek óta nem járt náluk. Magának a szolgálattal magyarázza. Valójában egyszerűen nem tudja, hogyan tér vissza az ember egy olyan életbe, amelyből húszévesen elment.

A harcon kívül meg tudja ítélni a fegyver és a vért állapotát, megjavítja, ami egyszerű, tábort ver, beosztja az őrséget, és pánik nélkül kivezeti az embereket a csapás alól. A fiatalokat nem rosszul tanítja, bár hangosan ritkán dicsér.

Szűkszavú, de nem komor. Száraz a humora, és teljesen komoly arccal tréfál. Nem szereti a dicsekvést, és a saját győzelmeit szinte sosem említi.

A táborban úgy gondoskodik a többiekről, hogy ne vegyék észre: ellenőrzi a szíjakat, elzavarja a fiatalokat ruhát szárítani, megjavítja mások felszerelését, valakinek a jobbik adagot hagyja. Ha megköszönik, azt feleli, egyszerűen nem akar másnap egy legyengült embert a hátán cipelni.

Msztiszlav alatt, aki ezt a csapatot összegyűjtötte, Ratibor tovább szolgált bárkinél azok közül, akik még benne maradtak, és tavasszal saját kezével temette el. A zászló a fiúra szállt, ahogy illik — az emberek pedig, mint korábban, Ratiborhoz jönnek a kérdéseikkel.

Semmit sem tett azért, hogy így legyen, és semmit sem tesz, hogy megváltoztassa. Ljutobor jogát nincs mivel kétségbe vonnia: nincs mögötte sem nemzetség, sem föld, még csak fejedelmi oklevél sem — csupán húsz-egynéhány év szolgálat és egy nehéz pajzs. De nem is akarja. Ratibor túlságosan is jól tud magáról egy dolgot: harcban gyorsan dönt, harcon kívül egyáltalán nem.

A legnehezebb éppen Ljutoborral van. Ratibor tucatjával látott ilyen legényeket — tehetségeseket, hangosakat, akik biztosak benne, hogy alábecsülik őket —, és a felüket eltemette. Ljutobor minden megjegyzésében olyasmit hall, ami nincs benne, és dacból az ellenkezőjét teszi. Ratibor tudja, hogy másképp kellene beszélnie vele. Nem tud. A testőrségben arra tanították, hogy azt mondja: „állj” és „tartsd”, nem arra, hogy elmagyarázza egy ifjúnak: senkinek semmit sem kell bizonyítania — neki a legkevésbé.

Egyszer egy Hlib nevű férfi mellett szolgált, aki egy bojár testőrségét egy olyan parancs miatt hagyta ott, amelyet végrehajtott. Ratibor akkor nem értette meg, és ezt hangosan ki is mondta: a parancs törvényes volt, az osztag elvégezte a dolgát, arról pedig, ami ebből lett, nem Hlib döntött. Néhány évnek kellett eltelnie, mire Ratibor ebben már nem volt biztos. Máig nem tudja, szeretne-e még egyszer találkozni azzal a Hlibbel.

A legrosszabb vonása, hogy képtelen lemondani a másokért viselt felelősségről. Ratibor meg van győződve róla, hogy előre kell látnia minden veszélyt, és ki kell javítania mások minden hibáját. Ha mellette valaki elesik, mindig megtalálja, miben hibás ő maga.

Ugyanakkor a nagy döntésekben parancsot, törvényt vagy elöljárót keres, akire támaszkodhat. Harcban Ratibor gyorsan cselekszik. Harcon kívül fél maga eldönteni, mi a helyes, és ezt fegyelemnek nevezi. A fegyelemnek ehhez semmi köze. Egyszerűen a testőrségben a hibáért az felelt, aki elrendelte, Ratibor pedig húsz évig az volt, aki végrehajtja. Az elöljárót, akire támaszkodott, tavasszal temették el. Most egy huszonhárom éves legény adja ki a parancsokat, aki rá támaszkodik.