Hlib

Történet

Hlib pajzsok között nőtt fel, jóval azelőtt, hogy akár egyet is harcba vitt volna.

Bilhorodban az apja fával dolgozott: szekérrészeket, szerszámnyeleket és pajzsokat készített a városi őrségnek. A fémet a kovácstól rendelték, a többit maguk csinálták – fából, bőrből és szíjakból. A család szerényen, de biztosan élt. Hlib gyerekkorától markolatokat igazított, pajzsokat javított, és már kamaszként tudta, melyik nyél reped meg az első erős ütéstől, és melyik bír ki még néhány évet. A hadi mesterség közben szinte egyáltalán nem érdekelte.

Tizenhat éves korában minden megváltozott. Egy fejedelmi osztag vonult át a városon, amelynek sürgősen szüksége volt néhány tucat új pajzsra és a felszerelése javítására. A harcosok csaknem két hétig a műhely mellett laktak. Hlib az apjának segített, és először látott testőröket nem ünnepélyes bevonuláson, hanem a hétköznapjaikban: kimerülten, piszkosan, szakadt szíjakkal, kicsorbult kardokkal és régi sebhelyekkel.

Nem az döbbentette meg, ahogyan harcoltak. Hanem az, hogy milyen hétköznapi dolognak tekintették.

Néhány évvel később belépett a városi őrségbe. Gyorsan tanulni nem ment neki. Amit viszont egyszer megtanult, azt többé nem vesztette el: ha egy idősebb őr megmutatta, hogyan tartsa a pajzsot, Hlib másnap már helyesen tartotta; ha gyakorlóharcban szabadon hagyta az oldalát, legközelebb emlékezett rá.

A kardot nem vonzalomból választotta, hanem mert az volt a legsokoldalúbb az elérhető fegyverek közül. Hlib egyáltalán nem tekinti a fegyvert önmaga részének: a jó kard eszköz, amely elég megbízhatóan végzi a dolgát. Ugyanígy viszonyul a buzogányhoz is.

A pajzs viszont sosem volt számára mellékes. Leggyakrabban épp a pajzs dönti el, hogyan kell harcolni. A nehéz lehetővé teszi, hogy kiálld a rohamot, és ott is megtartsd a helyedet, ahonnan más már hátrált volna – csak éppen mögüle drágábban ütsz, és rosszabbul találsz. A közepes több szabadságot hagy magának a fegyvernek: az ütések olcsóbbak és pontosabbak, a fedezék viszont jóval kisebb. Ezért ha állást kell tartani, Hlib a nehéz pajzsot és a kardot veszi fel; ha neki magának kell nyomulnia, a buzogányt és a közepeset. Egyiket sem tartja jobbnak a másiknál. Ez csupán két mód ugyanannak a munkának az elvégzésére.

A páncélja közepes, és ez is választás, nem pedig az, ami éppen jutott. A nehéz értelmetlenné tenné a második módot: a buzogánnyal és a közepes pajzzsal épp az a lényeg, hogy mozogjon és nyomuljon, teljes vasban pedig Hlib csupán a nehéz pajzsos önmagának egy lassúbb mása lenne. A könnyű az elsőt nem bírná ki. Olyan felszerelésre van szüksége, amelyben mindkét lehetőség nyitva marad – és inkább legyen valamivel gyengébb mindkettőben, mint jó az egyikben és használhatatlan a másikban.

Az őrségből egy helyi bojár kis kíséretébe hívták. Ott kezdődtek az igazi harcok: karavánok, adószedők, rablóbandák, csatározások kisebb osztagok között. Hlib hamar kiérdemelte annak az embernek a hírét, akit kényelmetlen helyre is oda lehet állítani. Kaput kellett tartani – Hlibet állították oda. Tapasztalatlan népfelkelőket kellett vezetni – Hlibet küldték. Rés támadt a sorban – ő került oda. A győzelem után ritkán említették elsőként, de a parancsnokok jól ismerték a nevét.

Különösebb becsvágya sosem volt. Nem akart saját osztagot, nem álmodott gazdagságról vagy dicsőségről. Egy egyszerű, érthető dolgot szeretett: van egy feladat, vannak emberek melletted, mindenki tudja a helyét, és együtt megteszik, amit kell.

Épp ezért az, ami miatt otthagyta a szolgálatot, jobban megviselte, mint amennyire hajlandó beismerni.

Az osztag parancsot kapott, hogy vonuljon egy faluba, amelynek lakóit azzal vádolták, hogy eltitkolják az adó egy részét. A feladat szokványosnak tűnt: megtalálni a falu bíráját, elvenni, ami jár, és néhány embert elvinni kihallgatásra. Hlibnek azt parancsolták, hogy zárja le a kivezető utat, és senkit se engedjen ki.

Végrehajtotta a parancsot. Hogy mi történik a falu közepén, nem látta – kiáltásokat hallott, füstöt látott és néhány embert, akik menekülni próbáltak. Egy férfit karddal fenyegetve visszafordított. Egy asszonyt két gyerekkel szintén nem engedett át.

Később kiderült, hogy a rejtett vagyon keresése fosztogatásba torkollott. Kigyulladt az egyik ház. Néhány falusit megvertek, ketten meghaltak.

Hlib senkit sem ölt meg. Nem gyújtogatott. Még csak ott sem volt, ahol az erőszak elkezdődött. Csak állt az úton, és nem engedte elmenni az embereket.

A parancsnok nem gondolta, hogy bármi rendkívüli történt: az osztagnak parancsa volt, a falut megbüntették, a vagyon egy részét elvitték. Hlib két nap múlva otthagyta a szolgálatot.

Azután néhány évig kereskedők és kisebb osztagok kíséretére szegődött, és kerülte, hogy tartósan egyetlen úrnak szolgáljon. Nem lett a fegyelem ellensége, és nem kezdett minden parancsot gonosznak tartani – épp ellenkezőleg. Hlib máig meg van győződve, hogy fegyelem nélkül egy fegyveres osztag nagyon hamar fegyveres emberek csődületévé válik. Csak most sokkal figyelmesebben hallgatja, pontosan mit parancsolnak neki.

A csatában nyugodt és kiszámítható. Nem üldözi a leggyengébb ellenséget, nem próbál mindenáron a legnagyobbat ütni, és ritkán kockáztatja az állását egy szép manőverért. Az előnye a megbízhatóság. Jól érzi, mikor kell fallá válnia és felfognia a rohamot, és mikor kell válaszul neki magának nyomást gyakorolnia. Kibír néhány ütést, de ezt nem tartja a bátorság bizonyítékának.

Nem szeret egyedül harcolni. Akkor érzi magát a legjobban, ha látja, ki fedezi balról és jobbról, és hová hátrál a társa, ha nem sikerül.

Néhány éve egy telet ugyanabban az osztagban töltött egy Melanija nevű lándzsással, és nem értették meg egymást. Melanija szinte ösztönösen nem bízik azokban, akik a döntéseiket paranccsal magyarázzák, Hlib pedig élő példája volt ennek. Hlib Melanija történetében az ellenkező veszélyt látta: azt a meggyőződést, hogy egyetlen embernek joga van egymaga eldönteni az egész osztag helyett, miért érdemes meghalni. Vitáik egy konkrét harci helyzettel kezdődtek, és nagyon hamar megszűntek a harcról szólni. Úgy váltak el, hogy semmit sem bizonyítottak be egymásnak.

Velemirrel másképp alakult, és rosszabbul. Ő is végrehajtott egy visszavonulási parancsot, és ő sem gondolja, hogy a parancs helytelen volt. A különbség az, hogy Velemir utána eltemette a feleségét, Hlib pedig senkit sem temetett el. Egy egész nyáron át szolgáltak együtt, és egyszer sem beszéltek erről. Mindketten pontosan tudták, miről hallgat a másik.

Hlib nem szűkszavú és nem komor. A hétköznapokban nyugodt, jóindulatú, sőt kissé unalmas. Szeret a kezével dolgozni, szívesen megjavítja az apróságokat, és nem érti, minek kidobni valamit, amit még meg lehet javítani. A táborban folyton meghúz, beüt vagy kiegyenesít valamit; egy rosszul rögzített idegen szíj jobban bosszantja, mint egy sértés. Keveset iszik, de szereti a hosszú beszélgetéseket a tűz mellett. Jól emlékszik az emberekre, és szinte sosem felejti el az ígéreteit. Szellemesnek nem mondanád, de száraz hangon néha olyan képtelenséget mond, hogy a beszélgetőtársa csak néhány másodperc múlva érti meg, hogy tréfa volt.

A felelősségtől nem fél, parancsolni viszont nem akar. Ha őt teszik meg elöljárónak, lelkiismeretesen elvégzi. Magától nem jelentkezik.

Egyetlen gyenge pontja van: nagyobb szüksége van világos szabályokra, mint amennyit megengedhet magának. Ha a helyzet kétértelmű, és nincs helyes döntés, Hlib túl sok időt tölthet azzal, hogy megkeresse a határt aközött, amit köteles megtenni, és aközött, amiért személyesen kész felelni. Egykor túl könnyen mondta magának, hogy csak a parancsot hajtotta végre. Most néha az ellenkező végletbe esik, és igyekszik előre látni minden döntés következményeit.

A parancsot végrehajtotta, és joga volt végrehajtani. Egyet Hlib máig nem tud: lehetett-e állni azon az úton úgy, hogy ne legyen része annak, ami a háta mögött történt? Hangosan nem kérdezi. De épp ez a kérdés határozza meg sokkal több döntését, mint amennyit hajlandó beismerni.