Velemir

Történet

Velemirnek egyszer azt parancsolták, hogy vonuljon vissza, és ő visszavonult. A parancs helyes volt. Ma is így gondolja.

Ebben rejlik története egész nehézsége: nincs kit hibáztatni.

A Vojiny alatti család nagy volt, földje pedig épp csak annyi, hogy szűk esztendőben se éhezzenek: néhány ló, kis gazdaság, és egyetlen fölösleges száj sem. Velemir volt a legidősebb a három fiú közül, és gyermekkorától megszokta, hogy a nehéz munkát senki sem végzi el helyette.

Az apja nem volt harcos, de mint a határvidék legtöbb férfijának, neki is volt lándzsája, baltája és pajzsa. Ha rajtaütés vagy az úton leselkedő veszély híre érkezett, a környező települések férfijai összegyűltek, őrséget állítottak, és biztonságosabb helyre kísérték a szekereket. Velemir tizenhat évesen tartott először ilyen osztaggal.

Igazi harcra akkor nem került sor. Három napig fagyoskodtak egy őrtoronyban a Szula fölött, kétszer láttak idegen lovasokat a távolban, aztán hazatértek. Ez az élet mégis érthetőnek bizonyult számára: várni, figyelni, szükség nélkül nem pazarolni az erőt, és készen állni a cselekvésre, amikor valóban kell.

Lassanként egyre gyakrabban járt az őrséggel — kereskedőket kísért, hajtáskor a jószágot őrizte, néhányszor kisebb rablóbandák üldözésében is részt vett. Akkoriban kezdett dárdát hordani. Annak, akinek nem volt drága íja, sem ideje a szüntelen lőgyakorlásra, ez egyszerű és érthető fegyver volt. Velemir nem akart minél messzebbre dobni: kivárta, míg az ellenfél elég közel ér, és még a közelharc előtt erős, pontos dobást tett.

Hamar kiderült, hogy ez a fegyver éppen hozzá illik. A gazdaságban töltött évek erős vállat és állóképességet adtak Velemirnek. Újra meg újra teljes erőből dobhatott, és nem fáradt el olyan hamar, mint a legtöbb ember. Idővel nemcsak erősen dobni tanult meg, hanem ugyanolyan magabiztosan dobni hosszú harc után is.

Huszonhárom évesen Velemir megnősült, és néhány évig szinte egyáltalán nem járt messzi hadjáratokba. Apjával dolgozott, saját tanyát épített, és lassanként öccseire hagyta az őrszolgálatot. Úgy érezte, életében immár elég volt a hadakozásból.

Aztán jött a téli rajtaütés. Az őrség túl későn vette észre a támadókat. A lakók egy része még időben a sáncok mögé húzódott, de néhány tanya kívül rekedt. Velemir azok közé tartozott, akiknek megparancsolták, hogy húzódjanak vissza a kapuhoz, és ne próbálják egyenként megvédeni a házakat.

Teljesítette a parancsot. Mire a támadókat elűzték, a tanyája porig égett, a felesége pedig halott volt.

Ő maga sem úszta meg épen azt az éjszakát, csak a sebét már a harc után kapta. Velemir túl sietve és néhány órával túl későn esett neki annak, ami a tanyájából megmaradt; egy megszenesedett gerenda levált a falról, és keresztben mellbe vágta. A bordái ferdén forrtak össze, és máig megérzik az időváltozást. Válla és karja a régi maradt — a dobása egy ujjnyit sem látta kárát. A törzsére mért nehéz csapást viszont rosszabbul bírja, mint ahogy egy ilyen termetű férfinak kellene, és ezt mindenkinél jobban tudja.

Velemir soha nem hibáztatta azokat, akik a visszavonulást elrendelték. Érti, hogy a döntés helyes volt, és hogy néhány tanya megtartásának kísérlete sokkal több életbe kerülhetett volna. Azóta mégis nagyon nehezen hagy el olyan állást, amelyet még meg lehet tartani.

A következő néhány évben ismét őrségben és zsoldos osztagokban szolgált, és nehezebb felszerelést kezdett hordani, mint a legtöbb hajítófegyveres. Eleinte ez egyszerűen azoknak a bordáknak volt a következménye, meg annak, hogy nem akart másodszor is arra hagyatkozni, hogy az ellenség nem talál. Később a harcmodora része lett.

Velemir nem sokra becsüli, ha valaki folyton hátrál és új állást keres. Ha a hely jó, tartani kell; ha az ellenfél ki akar onnan verni, hadd pazarolja rá a saját erejét. A nehéz páncélban elbír egy eltévedt nyílvesszőt, egy követ vagy egy szerencsétlen csapást, és nem kell miattuk az egész tervet felborítania.

Ennek a védelemnek a határait azonban jól ismeri. Nem az első sor harcosa, és nem az az ember, aki sokáig bírja a csapásváltást. A páncél azért kell neki, hogy ne kelljen elhagynia a jó állást már az első találat miatt, nem pedig azért, hogy közelharcot keressen. Baltát ugyanazért hord, amiért a határvidék legtöbb embere: munkaeszköz, fegyver, és olyan holmi, amelyre úton bármikor szükség lehet. Jó baltaforgatónak Velemir nem tartja magát. Ha az ellenség eljutott hozzá, akkor már valami félresikerült.

Harcban szinte sosem siet az első dobással. Sokáig tud várni, míg az ellenfél előjön a fedezék mögül, oldalt fordul, vagy annyira közel ér, hogy a hiba már valószínűtlen. Emiatt néha lassúnak tartják. Velemir maga úgy véli, hogy a kapkodásból eredő hibás dobás egyszerűen kidobott fegyver. Ha viszont megkezdődött a harc, és a célpontok egymás után kerülnek kényelmes távolságba, sokkal tovább tartja a tempót, mint gondolnák. Ahol egy másik hajító már kímélni kezdi az erejét, Velemir tovább dolgozik. Ebben látja az előnyét: nem egyetlen lehetetlen dobást tenni, hanem sok erőset, és nem hagyni, hogy a fáradtsággal együtt a minőség is romoljon.

Velemir többet tud Melanijáról, mint Melanija őróla. Kétszer hozta össze őket az út, és másodszor valaki a tűz mellett elmesélte, mi történt az átkelőnél: hogy Melanija nem volt hajlandó visszavonulni, és feltartotta a támadókat, amíg a település népe menekült. Velemir szótlanul hallgatta. Aztán felállt, és elment megnézni a lovakat. Nem gondolja, hogy Melanija helyesen cselekedett. Ahhoz sincs semmi joga, hogy így gondolja, és ezt nagyon jól tudja. Azóta az este óta egyetlenegyszer sem szólt hozzá.

Hlibbel Velemir egy egész nyáron át szolgált együtt. Arról, hogy egykor mi történt egyikükkel és másikukkal, egyikük sem szólt, pedig mindketten elég hamar rájöttek. Csak a hallgatás volt másféle. Olyan ember mellett, aki szintén teljesített egy parancsot, és szintén nem mondhatja rá, hogy helytelen volt, Velemirnek könnyű hallgatni — éppen ezért nem is volt miről beszélni.

Predszlavával egyszerűbb, mert ott a vita csak a vasról szól. Mindketten az utolsó pillanatig tartják az állásukat; a különbség annyi, hogy Velemir páncélt ölt, Predszlava pedig elvből nem, és mindegyikük meggondolatlannak tartja a másikat. Egyszer egyenesen megkérdezte tőle, mit tesz majd, ha a pajzs nem ér oda időben. Predszlava azt felelte, hogy akkor a pajzs nem ott volt, ahol lennie kellett. Velemirt ez a válasz nem nyugtatta meg.

A táborban szinte mindig talál magának munkát. Jól ért a lovakhoz, meg tud javítani egy egyszerű lószerszámot, vissza tud tenni egy kereket a tengelyre, meg tud élezni egy baltát, vagy segít a tábor megerősítésében. Nem szeret tétlenül ülni, és nehezen érti azokat, akik már a munka vége előtt fáradtságra panaszkodnak. Keveset beszél, rendszerint csak akkor, ha van mondanivalója. A veszekedéseket nyugodtan fogadja, de ha egyszer állást foglalt, nehéz meggyőzni.

Nem szereti a sokfeltételes, bonyolult terveket, és különösen azokban nem bízik, amelyekben valakinek időben oda kell érnie, valakinek nem szabad észrevennie valamit, vagy valaki biztosan visszavonul. Velemir mindig megkérdezi, mi a teendő, ha ez nem következik be.

Tavaly ősszel az osztag egy dombról vonult vissza, ahonnan jól lőni lehetett az utat. Velemir készült el utolsóként, és nem is sietett: összeszedte a maradék dárdáit, megigazított egy szíjat, még egyszer lenézett. Senki nem szólt neki semmit. Az állást mindenkinél jobban látta — és éppen ezért nem tartotta a veszélyt elég oknak arra, hogy elhagyja. Elég ok számára a parancs — egy parancsot pedig egyszer már időben és helyesen teljesített, és az semmit sem mentett meg.

Ha túl korán parancsolnak neki visszavonulást, teljesíti a parancsot. De szinte mindig visszanéz. Néha kétszer is.