Predszlava

Történet

Predszlavát nem a fegyver tanította, hanem a folyó.

A zarubi csónakok nem az övéik voltak. A két nagy dnyeperi kompot egy kolostori udvar tartotta, és bérelt emberek eveztek rajtuk, akiknek minden átkelés után fizettek; Predszlava apja egész életében más csónakjain járt. A meleg évszakban szinte minden nap akadt munka; télen a csónakokat, a kötélzetet és az evezőket javították, és segítettek a kereskedőknek útra készíteni a szekereiket. A két idősebb fivér ugyanazokon a csónakokon maradt, a legfiatalabb korán beállt a városi őrségbe — ott kevesebbet fizettek, de minden hónapban.

Predszlava a többiekkel egyformán dolgozott, és oda állították, ahol sokáig kellett kitartani: órákig tudta csinálni azt, ami után mások már váltást kértek. Jól tartotta az egyensúlyát, hamar megtanult bánni az evezővel, és órákig el tudott állni a vízben vagy a himbálózó fedélzeten, amíg a nehéz csónakot a parthoz terelte.

Az apja nem az erőt mutatta meg neki. Azt kellett megérezni, merre húz a súly. Mikor kell elengedni a kötelet. Mikor kell félrelépni. Mikor nem szabad szembeszállni a sodrással, hanem hagyni kell, hogy maga fordítsa a csónakot a kellő irányba. Predszlava később azt mondta, hogy mindent, ami a harchoz fontos, a folyón tanult meg: az erő szinte sosem pontosan oda érkezik, ahová várod, és egyáltalán nem kell a saját erőddel megállítanod.

Tizenkilenc éves volt, amikor egy kis haramiabanda jelent meg az átkelőnél: tudták, hogy aznap kereskedőszekereket visznek át a folyón, és megpróbálták elfogni a parton lévő embereket. Igazi őrség nem volt a közelben. Predszlava felkapta az öccse kerek pajzsát, amelyet az éjszakai szolgálat után otthon hagyott.

Alig tudott bánni vele. Az első csapás majdnem kiütötte a kezéből a pajzsot. A másodikat már jobban fogta fel. A harmadiknál nem megállítani próbálta az ellenfél fegyverét, hanem úgy fordította a pajzsot, hogy a csapás oldalra csússzon le róla — és sikerült. Akkor még nem tudta, mit csinált pontosan jól. Csak az érzést jegyezte meg.

A támadókat végül a szekérkaraván emberei kergették el. Predszlava vágást kapott a vállán, de aznap senki sem halt meg a családjából. Ezután az öccse komolyabban kezdte tanítani: tanítónak közepes volt, harcosnak még gyengébb, de ismert embereket, akik többet értettek nála.

Különösen tanult. A többiek erősebben akartak ütni; Predszlava azt akarta megérteni, hogyan érheti el, hogy a csapás egyáltalán ne oda érkezzen, ahová szánták. Azt kérdezte, hogyan helyezi át a súlyát az ellenfél a lendítés előtt, melyik lábával lép az ember szinte mindig először, mikor kell a pajzs lapját odatartani és mikor a peremét, milyen messzire lehet elmozdulni anélkül, hogy fedezetlenül hagyná azt, aki a háta mögött áll. Az egyik idősebb őr egyszer azt mondta neki, hogy túl sokat gondolkodik azon, hogyan ne kapjon ütést. Predszlava azt felelte, hogy ebben nem lát hibát.

Próbált páncélt viselni, és szinte azonnal meggyűlölte. Még a könnyű felszerelés is megváltoztatta azt, amihez a leginkább hozzászokott: a távolságot, amennyivel a törzsét elmozdíthatja, a rövid lépés könnyedségét, a saját súlya érzetét. Rosszabb volt azonban más — páncélban kezdett hibákat megengedni magának. Egy csapás, amelyet nélküle igyekezett volna elkerülni, hirtelen elfogadhatónak tűnt. Egy lépést, amelyet azelőtt azonnal megtett volna, egy pillanatra elhalasztott. Predszlava hamar megértette, hogy a védekezését nem arra akarja építeni, hogy túlélje a csapást, hanem arra, hogy ne hagyja rendesen betalálni. Vért azóta sem került a felszerelésébe.

Ehelyett a pajzsai egyre nagyobbak lettek, míg végül a nehéz pajzsnál kötött ki. Olyasmivel fizet érte, ami nem hiányzik neki: mögüle nehezebb visszanyomni. Annak, aki azért áll be a sorba, hogy összecsapásokat nyerjen, ez rossz alku. Predszlava nem akar nyerni. A nagy pajzsot nem kell folyton falként maga előtt cipelni — lehet fordítani, élével odatartani, az egyik oldalt kinyitni és a másikat rögtön bezárni, rákényszeríteni vele az ellenfelet, hogy oda üssön, ahol a csapás semmit sem dönt el. Predszlava lassanként megtanult úgy mozogni vele, mintha nem külön tárgy volna, hanem a teste része. A csapást sosem próbálja pontosan középen fogni: ha az ellenfél erősen üt — annál jobb, mert az erős ütést nehezebb megállítani, viszont sokkal könnyebb elterelni maga mellett.

Ebben lett igazán jó. Maga Predszlava nem szívósabb másoknál. Egyszerűen kevesebb csapás éri el a testét. A kard lecsúszik a pajzsról. A lándzsa fél tenyérnyivel mellette fut el. A balta a pajzs peremébe vág a váll helyett. Az ellenfél már belekezdett a lendítésbe, és csak akkor érti meg, hogy ő egy kicsit máshol áll, mint egy pillanattal előbb. Kívülállónak ez néha szerencsének tűnik. Predszlava nem vitatkozik; neki mindegy, minek nevezik.

A szaxkés jóval később került hozzá. A hosszú kard túl sok helyet kívánt a nagy pajzs mellett, a baltalendítéshez pedig jobban ki kellett nyílnia. Predszlavának nem olyan fegyver kellett, amellyel gyorsan győzhet. Olyan kellett, amely nem zavarja a fő dologban.

Gyorsan befejezni az összecsapást nem is próbálja. Neki elég, ha az ellenfél előtte marad. Ha vele harcol — akkor nem harcol mással. Predszlavának nem az erős csapás a legrosszabb, hanem az ellenség, akit már nem lát.

Ezért ritkábban áll egy helyben, mint amilyennek látszik. Egy lépés oldalra, kettő előre, gyors átsietés az összecsapás másik szélére — Predszlava folyton úgy rendezi át a harcot, hogy a veszély ismét a pajzsa elé kerüljön. Ahol egy nehezebb harcosnak választania kellene védelem és mozgás között, ő egyszerűen pozíciót vált.

Predszlava nem ott érzi magát a legjobban, ahol nincs hová hátrálni, hanem ott, ahol néhány lépéssel elzárhatja a fontos irányt: kapu mellett, épületek között, a sor szélén, egy olyan társ mellett, akit meg akarnak kerülni. Két ellenséget maga előtt még fel tud tartóztatni. Egy a háta mögött veszélyesebb mindkettőnél.

Néhány évvel az átkelő elleni támadás után Predszlava beállt a városi őrségbe: a kapuknál szolgált, kísérte a vámszedőket, kisebb osztagokkal járta a folyópartot, és többször részt vett haramiák üldözésében.

Az őrségben veszített el először olyasvalakit, akiért felelősnek tartotta magát. Egy kis osztag két szökevényt hajtott elhagyott tanyákon át, nem messze a parttól. Predszlava egy fiatal őrt hagyott hátra, hogy fedezze a két épület közti szűk átjárót, ő maga pedig előrement a többiekkel. Biztos volt benne, hogy ott a fiú biztonságban van. Mire visszaértek, a legény halott volt: egy harmadik támadó, akit senki sem vett észre, a hátsó udvar felől jött be.

Predszlava számtalanszor végigjátszotta magában azt a helyzetet. Mellette kellett volna maradnia. Át kellett volna néznie az udvart. Kettőt kellett volna odaállítania. Magának kellett volna az átjáróba állnia. Mindig talált új megoldást, és egyik sem változtatott semmin.

Azóta nehezen viseli, ha nem látja az egész összecsapást. Harcban Predszlava folyton hátra-hátranéz: fontos neki tudni, ki áll mögötte, és azt is, ki juthat oda. A nehéz pajzs remekül beválik azzal szemben, akit lát. Aki megkerülte, azt már szinte semmi sem választja el Predszlavától.

Emiatt ritkán köti magát a csatatér egyetlen mezőjéhez. Ha a sor széle megroggyant — odahúzódik. Ha az ellenfél kerülni kezd — utána fordítja a harcot. Ha egy társ fedezetlenül maradt — igyekszik úgy állni, hogy a fenyegetés ismét elölről jöjjön. Predszlava számára megvédeni valakit nem azt jelenti, hogy mozdulatlanul áll előtte, hanem hogy idejében ott legyen közte és a veszély között.

Ugyanakkor azt sem engedi meg magának, hogy minden fenyegetés után odavesse magát. Elég egy ellenfél után eredni — és máris utat nyithat egy másiknak. Ezért az ő harca szinte mindig ugyanabból a választásból áll: melyik veszélyt kell most elzárni, és melyiket kell másra hagyni.

A hajítóbaltákat azok miatt vette magához, akik megpróbálják kicsalni az előnyös helyéről. Az ellenség néhány lépést hátrál, kényelmes utat hagy maga után — és várja, hogy utánamenjen. Predszlava megtanulta felismerni az ilyen meghívást. Most már dobással is felelhet, miközben az átjárónál vagy a sor szélén marad. Egy pillanatra letenni a pajzsot könnyebb neki, mint valaki másra bízni a helyet, amelynek a fedezését ő maga vállalta.

Az őrségben még néhány évet szolgált, aztán karavánőrnek állt, és rövid zsoldos megbízásokat vállalt a Dnyeper mentén: jobban fizettek, a munka pedig ugyanaz volt — odaállni a veszély és azok közé, akik ezért fizettek.

Ezt az ellentmondást Ljubava fogalmazta meg a legpontosabban, akivel néhányszor egy sorban álltak. Ljubavának tér kell: még egy lépés, még egy pozíció, még egy lehetőség, hogy megnézze, mi lesz. Predszlavának másért kell a tér — hogy időben elzárhassa azt az irányt, amely mindjárt veszélyessé válik. Az egyik azt keresi, hogyan ne legyen ott, ahol várják. A másik azt, hogyan legyen idejében éppen ott. Egymást sosem győzték meg, de Predszlava megjegyezte Ljubava mondását: ha tényleg nincs hová hátrálni, valaki korábban hibázott. Egyetérteni nem tud vele. Elfelejteni sem.

Ratiborral ugyanaz a hibájuk, csak két oldalról. Mindketten olyan felelősséget vesznek magukra, amelyet senki sem ruházott rájuk. A különbség annyi, hogy ő közben keresi, kinek a parancsára támaszkodhat, Predszlava pedig senkiét sem keresi — és éppen ezért nincs kire áthárítania egyetlen hibáját sem.

A mindennapokban türelmes és szűkszavú. Ügyes kezű, ért a kötelekhez, a csomókhoz és a csónakokhoz; ha a tábor víz mellett áll, szinte mindig ő nézi meg elsőként a partot. A rendet szereti, a csinosságot a csinosság kedvéért nem: a holmi lehet régi, karcos és csúnya, csak működjön. Különösen igaz ez a pajzsra — Predszlava órákig nem veszi észre a lyukat az ingujján, de a pajzs sérült szíját azonnal megjavítja. Az emberekkel ugyanilyen gyakorlatiasan bánik, és a rangoknál sokkal többre becsüli azokat, akik megteszik, amit ígértek.

Egész lénye benne van ebben a hajlamban, hogy magára vegye, ami másé. Ha valaki mellette megsebesül, Predszlava szinte önkéntelenül azon kezd gondolkodni, mit tehetett volna másképp. Ha egy terv kudarcot vallott, előbb a saját hibáját keresi, csak azután másét. Ettől megbízható. És egyúttal ez őrli fel.

Tudja, hogy a védekezésének nagyon egyszerű határa van. A pajzs lekésheti a csapást. A lépés elkéshet. Az ellenfél gyorsabbnak bizonyulhat. És akkor a fegyvere és az ő teste között nincs vasréteg, amely megbocsátaná a hibát. Ezért Predszlava harc közben szinte sosem engedi meg magának, hogy lazítson.

Mások szemében a nagy pajzsa védelem. Az ő szemében felelősség. Predszlava jól tudja, hogy pajzzsal nem lehet mindenkit fedezni. Mégis úgy viselkedik, mintha egy napon megtanulná.