Ljubava

Történet

Ljubava sosem volt erős. Ellenben bármit képes volt egész nap csinálni.

A malom Bohuszlavl alatt állt, magán a Roszon, és az apja tartotta. A család nem volt gazdag, de biztosan élt: szinte egész évben őröltek, aratáskor pedig a környező falvak szekerei napokig várakoztak a malomnál. Ljubava zsákokat hordott, a gabonára ügyelt, beszaladt a városba emberekért vagy szerszámért, megnézte a vizet feljebb a folyón. Ha az apja reggel elküldte valahová, visszajött, megkapta a következő megbízást, és újra elindult, szinte nem is gondolva arra, mennyit gyalogolt már. Magát a mozgást szerette. A legrosszabbak azok a napok voltak, amikor elromlott a malom, és mindenki csak várta a mestert.

Parittyát is ott vett először a kezébe: a gabonára gyűlő madarakat rendszerint kiabálással vagy kővel hessegették el, és az egyik munkás megmutatta neki, hogyan fonjon egyszerű parittyát erős kötélből. Ljubava eleinte még egy fát sem tudott eltalálni. A fivérei addig nevettek rajta, amíg össze nem tört egy agyagfazekat az ajtó mellett; ezután az apja megtiltotta neki, hogy a malom közelében gyakoroljon, ő pedig egyszerűen messzebb ment. A Rosz mentén bőven akadt kő, a városon túl pedig bőven akadt hely.

A parittya attól fogva folyton vele járt – a víz felé menet, a legelőn, amikor az út mellett várakozott –, és idővel a parittyával dobni ugyanolyan természetes mozdulattá vált Ljubavának, mint kézzel követ hajítani.

Harcban használni jóval később tanulta meg, egy idegentől. A malomnál gyakran megálltak a kereskedőkaravánok őrei, és egy Jarina nevű idős parittyás, miután néhányszor látta Ljubavát gyakorolni, elsőként magyarázta el neki, hogy a pontosság csak a dolog fele.

Jarina arra kényszerítette, hogy mindennek az ellenkezőjét csinálja, amihez hozzászokott. Dobott – odébb ment. Előkészítette a parittyát. Máshonnan dobott. Megint helyet változtatott. Ljubava eleinte nem értette, minek: rosszabbul talált, összeakadt a lába, és időt vesztett. Jarina elmagyarázta, hogy a mozdulatlan embert nagyon könnyű másodszor is megtalálni – különösen, ha az első kő már eltalált valakit az ellenségek közül. Szerinte a jó parittyásnak arra kell kényszerítenie az ellenséget, hogy minden alkalommal újra kitalálja, hol is áll ő.

A gondolat megtetszett neki. Ljubava több helyet kezdett kiválasztani a part mentén, és ezek között mozgott, megtanulta menet közben előkészíteni a parittyát, előre összegyűjtötte a köveket, megjegyezte, hová húzódik vissza a következő lövés után. Ekkor vált először harci előnnyé az állóképessége: erősebben dobni, mint egy nagydarab férfi, nem tudott, és nem mindig talált jobban egy tapasztalt parittyásnál, a huszadik dobás után viszont szinte ugyanolyan gyorsan mozgott, mint az első után.

Az első igazi harcot tizenkilenc évesen látta, amikor néhány fegyveres megtámadta a malomnál várakozó szekereket. Ljubava bent maradhatott volna. Nem maradt. A felhalmozott rönkök mögül dobált, amíg az egyik támadó meg nem látta, akkor eszébe jutott Jarina, és odébb húzódott: a következő követ a szekér másik oldaláról dobta, aztán a partról, aztán megint közelebbről a malomhoz.

Később alig emlékezett, kit talált el. Arra viszont jól emlékezett, hogy egy nyílvessző pontosan ott fúródott a rönkbe, ahol ő néhány pillanattal korábban állt. Ljubava sokáig nézte – nem azért, mert megijedt, hanem mert először értette meg nagyon világosan a különbséget a jó állás és az olyan állás között, amely egy pillanattal korábban volt jó.

Ezután karavánokkal kezdett járni: előbb a szomszédos településekre, aztán Kijevbe, aztán még néhány napnyi járásra tovább a kereskedelmi utakon. Az apjának ez nem tetszett, de látta, hogy a malomnál úgysem tudná tartani. Ljubava sosem vágyott hadi dicsőségre – egyszerűen olyan munkát szeretett, amelyben folyton körül kell nézni, és nem várni, amíg a veszély magától jön.

A kard az első nagy hibája után jelent meg. Egy karaván elleni támadás során túl sokáig figyelte az előtte álló embereket, és nem vette észre azt a férfit, aki oldalról megkerülte a szekereket; az hamarabb került mellé, mint hogy ő követ készíthetett volna, neki pedig csak egy kése volt. Ljubava a szekerek között hátrált, amíg egy másik őr el nem kapta a támadót. A harc után az őr azt mondta neki, hogy legközelebb talán nem ér oda időben.

Kardot az első nagyobb városban vett, és néhány hónapig becsületesen próbálta megtanulni a vele való harcot, aztán megértette, hogy jó kardos nem lesz belőle: olyan közel állni, hogy az ellenfél ugyanazzal a mozdulattal elérhessen, amellyel te őt, rossz cserének tűnt neki. Védekezni azért megtanult – kivédeni egy ütést, kitörni, egy pillanatra megállásra kényszeríteni az ellenfelet. De a kardnak számára mindig egyetlen célja van: elég időt nyerni ahhoz, hogy újra megnövelje a távolságot. Sosem mondja, hogy jól bánik vele. Azt mondja, időben tudja abbahagyni.

A csatában dobás után szinte sosem marad egy helyben – akkor sem, ha az ellenség messze van, akkor sem, ha még senki sem néz felé. A támadás utáni mozgás már rég nem döntés; szokás. Ljubava mindig igyekszik annyi teret hagyni maga és a legközelebbi ellenfél között, hogy legyen választása: még egy dobás, egy lépés oldalra, visszavonulás, kerülés, másik célpont. Nem szereti azokat a helyeket, ahol ilyen választás nincs – szűk átjárókat, sarkokat, sűrű sorokat, falat a háta mögött. És különösen nem szereti azokat, akik azt mondják, innen nincs hová hátrálni. Szerinte ha ez tényleg így van, akkor valaki már korábban hibázott.

A könnyű páncélja ugyanebből a logikából fakad. A messziről érkező követ vagy nyilat Ljubava nem látja meg és nem kerüli el – ezek ellen legalább valamilyen réteg kell. Ingyen ez sem adatik: minden lépés vasban több erőbe kerül, és ezt a többletet vállalja. Ezen túl viszont a csere már nem éri meg: a tömörebb felszerelés elveszi a kitérési képessége egy részét, a legnehezebb pedig ráadásul minden helyváltoztatást drágábbá tesz. Ljubava pedig az egész harcát arra építi, hogy ütés egyáltalán ne legyen: kilépni a vonalból, megnyitni a távolságot, nem ott lenni, ahová céloztak. Az a páncél, amely épp ezt veszi el tőle, nem őt védi, hanem azt, aki eljut hozzá.

Épp ezért nehéz megértenie Predszlavát. Néhányszor álltak már egy sorban, és Ljubava minden alkalommal újra elcsodálkozott: Predszlava tudatosan elfoglalhat egy helyet, ahonnan nem szándékozik elmozdulni, és teljesen nyugodt tud lenni ott. Predszlava erre azt feleli, hogy az embernek nem mindig van joga megválasztani a távolságot. Ljubava egyetért – aztán mégis megnézi, van-e mögötte szabad hely.

Jankával épp fordítva van. Azt a távolságot, amelyet Ljubava olyan gondosan teremt meg, Janka önként áthidalja, és Ljubava minden alkalommal azt gondolja, hogy ez rosszul fog végződni. Néha így is történik. Sokkal gyakrabban viszont Janka épen és nagyon elégedetten tér vissza, és ez Ljubavát még jobban bosszantja.

A hétköznapokban nyugodtabb, mint amilyennek a csatában látszik: nem hangos, nem szereti a nagy társaságot, sokáig tudja hallgatni mások beszélgetését, szinte bele sem szólva. Mozdulatlanul ülni viszont nehezére esik, és legjobban járás közben gondolkodik – ha nehéz döntést kell hoznia, szinte mindig talál okot, hogy elmenjen valahová. A parittyáját nagyon gondosan ápolja, a kopott zsinórokat még azelőtt kicseréli, hogy szakadni kezdenének, és néhány különösen jól sikerült követ sokkal tovább hord magánál, mint aminek gyakorlati értelme volna.

Legnagyobb hibáját már néhány évnyi szolgálat után követte el. Egy kis osztag embereket vezetett át egy erdős útszakaszon, és hirtelen, egyszerre két oldalról támadtak rájuk. Egy asszonyt az őrök közül, akivel Ljubava csaknem egy évig szolgált, elvágtak a többiektől. Ljubava látta őt. Megpróbálhatott volna közelebb jutni. Nem próbálta meg – távol maradt, és tovább dobálta kövekkel a körülötte lévő embereket. Az egyik dobás talált. A második mellément. Aztán késő lett.

A harc után sokszor meggyőzte magát, hogy a közeledés semmin sem változtatott volna. Talán mindketten meghaltak volna. Talán csak útban lett volna a többieknek. Talán helyes volt a döntése. A legrosszabb az, hogy mindez egyszerre is igaz lehet.

Azóta Ljubava nem szereti, ha az óvatosságot összekeverik a gyávasággal. De még jobban bosszantja, ha valaki óvatosságnak nevez minden olyan döntést, amelynek köszönhetően ő maga életben maradt. Mert most már tudja, milyen könnyű megmagyarázni magának a távolságot, miután az ember már eldöntötte, hogy nem csökkenti.

Ősszel üzenték neki otthonról, hogy az apja beteg. Még aznap este Ljubava kiszámolta, hány nap az út, kiválasztotta a karavánt, amellyel megy, és két embernek szólt is róla. A karaván nélküle indult el. A következőt ugyanolyan gondosan választotta ki. Még egy lépés hátra, még egy kis idő, még egy állás, ahonnan jobban látni – a csatában ez menti meg az életét.

Jarina megérte, hogy megőszüljön, és a saját ágyában halt meg. Ljubava minden alkalommal felhozza ezt, amikor valaki gyávaságnak nevezi a harcmodorát. És egyszer sem mondta ki hangosan, hogy már harmadik éve nem járt a malomnál, pedig csak négy napi járóföld odáig.