Janka

Történet

Jankát azért fogadták fel, mert nem látszott harcosnak.

Sokan első látásra egy kereskedő fiatalabb rokonának vagy egy karavánnal utazó szolgálólánynak nézték, és csak akkor ébredtek rá a tévedésükre, amikor az összecsapás már elkezdődött. Orgyilkos azonban sosem volt: Janka nem tud lopakodni, a sötétben sem lát jobban másoknál, alvók torkát elvágni pedig egyszerűen senki sem ajánlotta neki. Az előnye sokkal egyszerűbb — nyílt harcban Janka gyorsabban cselekszik, mint ahogy várják tőle.

Jómód sosem állt mögötte. Anyja a pogyili piacon azt árulta, amit olcsóbban sikerült megvennie: ma halat, holnap cérnát, holnapután semmit. Apja teherhordónak szegődött idegen szekerek mellé, és otthon sem gyakrabban fordult meg, mint az idegenek. Egy idegen ház sarkában húzták meg magukat, egy vízmosás fölött, amelyet minden tavasszal alámosott a víz. Janka volt a legfiatalabb a három gyerek közül, és korán megértett egy egyszerű dolgot: amíg az utcán vagy, semmibe sem kerülsz. Az udvarokat, a porták közti átjárókat, a kikötő melletti raktárakat, az olcsó fogadókat és azokat a helyeket, ahol gyorsabban át lehet jutni egyik utcából a másikba, mint a főúton, sok felnőttnél jobban ismerte.

Pénzt számolni előbb tanult meg, mint hogy pénze lett volna, és szinte tévedhetetlenül észrevette, ha a visszajárónál meg akarták rövidíteni. Alkudozni viszont nem szeretett: ha a beszélgetés túl sokáig húzódott, képes volt rosszabb árba is belemenni, csak hogy végre vége legyen. A piacon hordárnak, helyőrzőnek és kifutónak fogadták fel, és innen ismerte a fél várost.

Az első szaxkése másodkézből került hozzá: olcsó, használt penge kopott mesterjeggyel, amelyet a bátyja egy őrtől szerzett félnapi munkáért cserébe. Janka sokáig szerszámként hordta: kötelet vágott vele, bálákat bontott, halat pucolt. A rövid pengével harcolni csak jóval később tanult meg.

Tizenhét évesen gyakran megfordult egy pogyili fogadóban, ahol fuvarosok, zsoldos őrök és teherhordók gyűltek össze. Ott ismerkedett meg Dobrinnal, a fejedelem egykori testőrével, aki most zsoldos osztagokkal járt, és két hadjárat között gyakran megszállt Kijevben.

Dobrin nem tanított neki bonyolult fogásokat. Egyet ismételgetett: a rövid fegyver nem bocsátja meg a habozást. Ha már ilyen közel kerültél egy karddal, baltával vagy lándzsával felfegyverzett emberhez, nem maradt idő szép viadalra. Előbb kell cselekedned, mint ő.

Ebben Janka nagyon tehetségesnek bizonyult. Ereje kevés volt, nehéz felszerelésben pedig bezárva érezte magát. A gyorsasága viszont a sajátja volt, nem tanult: jól érezte a pillanatot, és egy balul sikerült mozdulat után szinte meg sem torpant. Ha az első csapás nem ment át, nem próbálta erővel áttörni ugyanazt a védelmet: szöget váltott, tett még egy lépést, más rést keresett. Néha pedig egyszerűen másik célpontot.

Dobrin sokáig próbálta megértetni vele, hogy a gyorsaság csak addig hasznos, amíg az ember maga dönti el, merre mozdul. Janka megjegyezte a mondatot. Betartani már jóval kevésbé tanulta meg.

Később kisebb szállítmányok kíséréséből kezdett megélni Kijeven belül, aztán rövid karavánokéból is a szomszédos városok között. Az egyik rajtaütés során értette meg először ennek a harcmodornak a gyengeségét is. Az egyik támadót egy másik őr már megsebezte; Janka meglátta a lehetőséget, előrevetette magát, és gyorsan végzett vele, a következőt ő sebezte meg elsőként, a harmadikat viszont nem vette észre. A csapás oldalba találta, és eltörte két bordáját. Ha egy másik őr közbe nem lép, Janka minden valószínűség szerint odaveszett volna első komoly harcában.

Ennek az esetnek óvatosabbá kellett volna tennie. Így is lett. Csak nem annyira, amennyire a körülötte lévők szerették volna. Janka könnyű páncélt vett fel: a törött bordák után védelem nélkül kimenni már ostobaságnak tűnt. Nehéz vértet is felpróbált, de nem akart minden lépésével fizetni érte. Olyan védelemre van szüksége, amelyben még meggondolhatja magát, és elindulhat másfelé.

A pajzzsal tovább vitatkozott. Végül közepeset vett — azokra az esetekre, amikor egyenesen az ellenség fegyvere elé kell mennie. A szaxkés ugyanaz marad, de a pajzs mögül nehezebb találni, és minden csapás több erőt emészt fel. Ha oldalról is be lehet jutni, Janka inkább szabadon hagyja a kezét. Azt már elismerte, hogy a pajzs hasznos; hogy szükség is van rá, azt minden alkalommal újra be kell bizonyítani neki.

Néhány évvel később Janka újra találkozott Dobrinnal — akkor már nyomorék lábbal. Arról, hogy mi történt, keveset mesélt: a lábát egy összecsapásban törték el, az osztag továbbment nélküle, őt pedig egy idegen faluban hagyták egy erszény pénzzel és egy helybéli családdal kötött megállapodással. Hogy pontosan ki hozta ezt a döntést, Dobrin nem mondta meg, Janka pedig nem kérdezte: abból, ahogyan hallgatott róla, világos volt, hogy nem az ellenség.

Janka jól tudja, hogy nem bírja ki azt, amit egy nehézfegyverzetű harcos kibír. Nem tart szorosokat, nem áll ki több ellenség elé, és nem szeret sokáig csapásokat váltani olyasvalakivel, aki kész felelni minden kitörésére. Még pajzzsal is folyton azt keresi, hová húzódjon, hogy a következő csapás elkerülje.

Ezért keresi mindig azt a pillanatot, amikor az ellenfél már valaki mással van elfoglalva. Leginkább az olyan ellenséget szereti, amelyik nem őt nézi. Ha egy bajtárs harcba kötötte az ellenfelet, ha az oldalt fordult, ha egy sebesült hátrálni próbál, vagy ha egy lövész fedezet nélkül maradt — Janka úgy tartja, hogy akkor ő következik.

A már meggyengültekre különösen veszélyes, és nem azért, mert a sebesültet könnyebb megölni. Neki más a fontosabb: a sebesült ember már meghozta döntése egy részét. Hátrál. Takarja a sebét. Azt figyeli, aki megsebezte. Ez azt jelenti, hogy Jankára kevesebb figyelme marad, és Jankának gyakran épp ennyi elég. Egyetlen ellenség, aki már nem jelent veszélyt, szinte mindig többet ér két kissé sebesültnél. Emiatt a döntései olykor kegyetlennek tűnnek. Janka nem így látja: ha valaki már harcba szállt, csak azért békén hagyni, mert megsebesült — különös felfogása az irgalomnak.

Néhány évnyi karavánkísérés után zsoldosok egy kis csoportjához csatlakozott, és először kezdett nem úgy harcolni, mint egy őr, aki abban reménykedik, hogy elkerüli az összecsapást, hanem mint igazi harcos. Az osztag jó volt, de rövid életű. A kapitányuk szerette a kockázatos megbízásokat, mert jobban fizettek, és Jankának ez teljesen megfelelt, amíg mindannyian együtt kockáztattak.

Aztán az osztagnak egy kereskedőt kellett átkísérnie egy vidéken, ahol haramiák nagy bandája garázdálkodott. A kapitány tudott a veszélyről, de eltitkolta emberei többsége elől, és csak magának meg két legközelebbi társának alkudott ki kettős zsoldot. A karavánt megtámadták. Többen odavesztek. Janka túlélte, és csak a hazatérés után tudta meg az igazat.

Bosszút nem állt, és egykori kapitányát sem próbálta megölni. Egyszerűen elvette a neki járó pénzt. Aztán ráadásként elvett még egy részt a férfi pénzéből is. Amikor az meg akarta állítani, Janka azt mondta neki: vagy belemegy ebbe az összegbe, vagy elmagyarázza a többi zsoldosnak, pontosan mennyit kapott az életükért. Belement.

Azóta nagyon rosszul viseli azokat, akik eltitkolják a kockázatot azok elől, akiknek vállalniuk kell. Az a veszély, amelyről tud, alig ijeszti meg. Más az, ami elviselhetetlen számára: ha valaki helyette döntötte el, hogy neki nem kell tudnia.

Dzveniszlavával emiatt már komolyan összevesztek. Néhány éve együtt vezettek egy karavánt, és Dzveniszlava visszatartotta a hírt, hogy az előttük álló utat szemmel tartják — úgy ítélte, hogy ha tudnak róla, az senkin sem segít. Janka a harc közepén tudta meg. Dzveniszlava ma is meg van győződve róla, hogy helyesen cselekedett. Jankának sokkal könnyebb megbocsátani egy rossz döntést, mint egy olyat, amelyet helyette hoztak.

Hlibbel éppen fordítva van: az első órától idegesíti, és már évek óta kedveli. Később mozdul, mint ahogy Jankának szüksége volna rá, nem azokat a célpontokat támadja, amelyeket ő a legfontosabbnak tart, és nem hagyja el a jó helyét azért, hogy gyorsan végezzen egy sebesülttel. Janka úgy mondja róla, hogy ő az az ember, aki előbb a saját pajzsától kér engedélyt. Mégis Hlib mellett a legkönnyebb harcolnia, mert megadja neki azt, ami belőle hiányzik: egy szilárd pontot, amely körül kockáztatni lehet.

Hétköznapjaiban Janka hangos, kíváncsi, és nagyon könnyen ismerkedik. Leülhet egy idegen mellé, tíz perc múlva már tudja, honnan jön, egy óra múlva pedig úgy vitatkozik vele, mintha évek óta ismernék egymást. Apróságok miatt nem tud sokáig haragudni, a komoly sérelmekre viszont jól emlékszik. Szereti a szerencsejátékot, pedig csak közepesen játszik, és váltig hiszi, hogy legközelebb már biztosan rájön, mikor akarja megtéveszteni az ellenfele. Szinte sosem jön rá. A pénzt gyorsan elkölti — hetekig spórolhat apróságokon, aztán egyetlen este alatt megvesz valamit, csak mert megtetszett neki. A harci felszerelését viszont nagy gonddal tartja rendben: a fegyvere nem a legdrágább, de mindig éles, a hüvelye jól illeszkedik, a könnyű páncélja pedig úgy ül rajta, hogy harc közben ne kelljen gondolnia rá.

Vaszilkiv alatt háromszor rontott rá ugyanarra a lándzsásra. Először visszaverte. Másodszor visszaverte, és majdnem el is találta. Harmadszor Janka a másik oldalról ment be, és bevégezte a dolgot, aztán fél napig nem tudta rendesen elfordítani a nyakát.

Így is emlékszik rá: bevált. Különbséget aközött, hogy túlélte, és aközött, hogy a döntés helyes volt, Janka nem lát — és nem is keres. Eddig ez a különbség két bordájába és néhány sebhelybe került, és egyszer sem került többe.