Dzveniszlava

Történet

Az úton a legveszélyesebb dolgot mindig Dzveniszlava veszi észre elsőként. Ez nem adottság, hanem húszévnyi megszokás: az osztagban egyedül ő látja meg, ha az útszélen rossz irányba dőlt le a fű. A második legveszélyesebb dolog ugyanazon az úton az, hogy Dzveniszlava nem mindig szól az elsőről. Ezt ő nem tartja veszélynek.

Az apja csapdáival kezdődött. Ő vadászott, kereskedőket kalauzolt, és jobban ismerte a Kijev és a sztyeppei határvidék közötti utakat, mint azok, akik vámot szedtek rajtuk. Az anyja egyszerű sebeket gyógyított, és vitte a háztartást, amíg a férje hónapokig nem volt otthon. Dzveniszlava kiskorától az apjával járt: lovakat gondozott, csapdát állított, tanulta, hogyan találjon utat ott, ahol nincs út. Az íj abban az életben nem fegyver volt, hanem szerszám. Lőni jóval azelőtt megtanult, hogy először meglátta volna, miért lőnek emberekre.

Tumascsot tizenhét éves korában égették fel. Az apja és a bátyja azon az éjszakán halt meg. Dzveniszlava a városba menekítette az anyját és a kisebbeket; az anyja a következő télen betegségben meghalt. A húgát egy kézműves család fogadta be. Az öccse egy évvel később egy karaván elleni rajtaütésben tűnt el, és ő máig nem tudja, meghalt-e, vagy eladták délebbre.

Mindebből semmit sem mesél el. Egyenes kérdésre röviden felel, vagy a kérdezőre tereli a szót. Dzveniszlava fél napig mehet valaki mellett, mindent megtudhat a hozzátartozóiról, és egyetlen olyan szót sem mond magáról, amelyet utána ne lehetne elfelejteni.

A város utáni években karavánok kísérésével kereste a kenyerét. Nem a lövéseiért fizették. Mások jobban lőttek nála, és ezt elsőként ő maga mondta. Azért fizették, mert vele a karaván ritkábban jutott el egyáltalán a harcig. Tudta, hol nem érdemes tábort verni. Meglátta a lovasok nyomát a kemény földön is. Úgy tudott beszélni a határvidéki falvak népével, hogy többet mondjanak, mint amennyit akartak.

A csapatba felfogadott kalauzként került. Egy hadjárat során az osztag mindkét felderítőjét elvesztette, és Dzveniszlava engedélyt sem kérve egyedül ment előre. A lest idejében észrevette. Utána felajánlották neki, hogy maradjon.

A csatában nem az első kényelmes helyről kezd lövésváltásba. Előbb olyan irányt keres, ahonnan jobban látni a harcteret, őt viszont rosszabbul, a védett ellenfelet pedig oldalról kerüli meg, ahelyett hogy a pajzsára pazarolná a nyilait.

A szaxkés mindig munkaeszköz volt – vadat nyúzni, kötelet elvágni, karót faragni. Harcolni csak később tanult meg vele, és máig nem hiszi, hogy értene hozzá. A szaxkést és a könnyű pajzsot együtt veszi elő, és csak akkor, amikor lőni már késő. A pajzs itt nem arra való, hogy megnyerje az összecsapást: pontosan annyi időt ad, amennyi ahhoz kell, hogy sebet ejtsen, lépésnyi helyet nyerjen, és újra távolságot teremtsen. Dzveniszlava nem testközelben akar győzni – ő el akar menni onnan.

Ugyanezért könnyű a páncélja. A felderítő gyalog jár, oda is felmászik, ahová ló nem jut fel, és egy nap alatt többet tesz meg, mint a csapat kettő alatt. A nehéz páncél épp azokban az összecsapásokban védené jobban Dzveniszlavát, amelyekbe amúgy sem akar belekeveredni, elvenné viszont azt, amiből él – hogy előre tud menni, és még aznap vissza tud térni.

A hétköznapokban rendes, de nem otthonülő. Nem halmoz fel holmit, éberen alszik, a felszerelését úgy tartja, hogy fél órán belül útra kelhessen. Indulás előtt átnézi az íjhúrt, a nyilakat, a kést és a nyeregszíjakat – mindig, akkor is, ha egy órája nézte át.

Okos, figyelmes, és nem mindig kellemes. Csípős. Túl egyenes. Türelmetlen azokkal, akik sokáig habozanak. Rosszul tűri az ünnepi beszédeket, a fejedelmi szertartásokat és azokat a parancsokat, amelyeknek az értelmét nem magyarázták el neki.

Ratiborral furcsán könnyű a dolga, és ez őt magát is bosszantja. Ratibor idősebb, húsz évig szolgált olyan zászlók alatt, amelyek alatt ő nem szolgálna, és még mindig azt keresi, kinek a parancsára támaszkodhat. Dzveniszlava senkiét sem keresi. A felderítésből visszatérve mégis neki tesz jelentést, nem annak, akinél a zászló van – és egyszer sem tudta megmagyarázni, miért, sem Ljutobornak, sem saját magának.

Néhány éve egy Janka nevű fiatal harcosnővel együtt vezetett egy karavánt. Rosszul váltak el. Dzveniszlava visszatartotta a hírt, hogy az előttük álló utat figyelik: úgy ítélte, hogy a karaván úgyis azon az úton megy tovább, a fölösleges félelem pedig senkin sem segít. Janka a harc közepén tudta meg. Azóta Dzveniszlava legalább egy embert ismer, aki ezt nem bocsátja meg – és ez semmit sem változtatott azon, ahogyan dönt.

Mert a hallgatást a védelem egy formájának tartja – és éppen ezen bukik el. Őszintén hiszi, hogy magára vállalja a kockázatot. Valójában azt a jogot vállalja magára, hogy ő döntse el, kié a kockázat.

Dzveniszlava nem vágyik parancsnokságra, és rosszul hajtja végre azokat a parancsokat, amelyeket értelmetlennek tart. Hűsége embereknek szól, nem tisztségnek, nemzetségnek vagy zászlónak. Akikhez hű, rendszerint utolsóként tudják meg.